[FANmeeting] zehn

Sziasztok!

Lassan itt a félév.

Jaa, nem, nem ez a jó mondat. Igazából elképzelésem sincs, hogy mégis mi a fenét írjak, hiszen felesleges járatnom a számat, mégis úgy érzem, hogy kéne ide valamit bigyesszek. De nem tudok, és nem tudom, hogy miért a félévvel kezdtem a mondandómat, mikor ezernyi más dologgal is kezdhettem volna. lol

Elméletileg nem bukok semmiből, s reméljük, hogy gyakorlatilag sem fogok.

A részről annyit… hogy nem tudom. Milyen rég is volt már, mikor megírtam és kiraktam wattpadra. 1788 szó, ami lassan és nehezen, de sikerült. Mondjuk még mindig nem olyan, mint szerettem volna. Sose lesz olyan. Soha sem fogok tudni olyat írni, ami saját magamnak tetszeni fog. Kész szerencsétlenség vagyok, és inkább világgá megyek.

Jó olvasást!

A meleget árasztó karok a testem körül levakarhatatlanul, kényelmesen szorítottak. Óvatosan simogatni kezdte a hátamat, mire a görcsbe rándult gyomrom lassan ellazult, s képes voltam rendesen fellélegezni. A szemhéjaim kezdtek nehézzé válni, a szemeim csíptek a sós könnycseppek miatt, ezért behunytam őket. Mélyet szippantottam a levegőből, de csak akadozva voltam képes kifújni. Elfáradva hátradöntöttem a fejem a mögöttem lévő mellkasnak. Csukott szemekkel hallgattam a hevesen verő szívet. Lassan elringatott. Kezdte felvenni a saját szívem is a ritmust, pár másodperccel később már a légzés is könnyebben ment.

− Sajnálom, nem akartalak megbántani − suttogta a fülembe, miközben az állát a vállamra helyezte, és a nyakamba fúrta az arcát. Az orra csiklandozni kezdte a fülemet, mire borzongás futott végig rajtam. 

− Te mindig ilyen kedves vagy, mikor mások nem látnak? − Kérdeztem suttogva, ahogy megpróbáltam hátra nézni rá. Az orrunk hegyei összeértek.  − Szeretnék veled több- − haraptam el a mondat végét, ahogy végig gondoltam, hogy mit is tervezek mondani. 

− Szeretnél velem több? − Húzta fel kérdőn a szemöldökét. Éreztem, hogy az arcom kipirosodik, de erőt vettem magamon és a szemeibe néztem. 

− Szeretnék veled többet kettesben lenni.

− Maradhatunk még itt, ha akarod − mondta mosolyogva. Az arcán megjelentek a gödröcskék, amikért annyira oda- és vissza vagyok. A szívem kihagyott egy ütemet, aztán őrülten kezdett száguldozni. Hamar nyúltam a mellkasomhoz, hátha segíthetek lassítani a szívemen. De nem jött össze, helyette Chanyeol saját magához fordított, ami félig meddig sikerült, mert elakadt a lábam az ő hosszú lábaiban.

− Ugye tudod, hogy ez a női vécé? − Kérdeztem terelve egy kicsit a témán. 

− Úgy nézek ki, mint aki nem tudja? − Nevetett fel hangosan. Gyorsan a szájára tapasztottam a tenyeremet, nehogy meghallják mások. Pár másodpercig rászorítottam, néma csendben voltunk és hallgatóztunk, míg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy rajtunk kívül nincs más az illemhelyiségben.  Megnyalta a kezemet, mire undorodva húztam el az arcától. A tenyeremet a pulcsijába töröltem, mire kuncogni kezdett. 

− Ezt te élvezed? − Ráncoltam a szemöldökömet, miközben a fejemet hátra döntöttem a falnak és úgy bámultam rá. 

− Nem úgy volt, hogy szereted a nyálamat? − Hajolt fölém vigyorgó tekintettel. Rázni kezdtem a fejemet, ahogyan felfelé bámultam rá. − Egyébként élvezem, de mást jobban élveznék.

− Inkább nem akarom tudni − sütöttem le a szememet. Idegesen a számat kezdtem el rágni.

− Bunkóságnak tartottam eddig megkérdezni, de most már annyira kíváncsi vagyok, hogy már nem érdekel, mennyire tartasz majd bunkónak − mondta lassan, a kezét az államra helyezte, s kényszerített, hogy ránézzek. − Mi történt a száddal?

A számat eltátottam, ahogyan a hüvelykujját végig húzta az alsóajkamon. Éreztem, ahogy végighalad az ujja a recés, sebes, kiszáradt területen, majd vissza. Ezt jó párszor eljátszotta, miközben ámulattal bámulta a számat. 

− Még nem gyógyult be rendesen − nyögtem elkapva róla a tekintetemet. A hüvelykujja a többi mellé vándorolt végig simítva az arcomat, egyenesen az állam alá, ahol erősen tarott ellent, nehogy el tudjam fordítani a fejemet. Az arcomból minden vér kiszökött, ahogy észrevettem az arcomhoz közelítő arcát.

− Nem a kérdésre adtál választ − suttogta az ajkaimra. A szám elnyílt, ösztönösen nyaltam meg a párnáimat, nehogy újra bele essek abba a helyzetbe, hogy kiszárad a szám. Ha nem vigyáztam volna eléggé, akkor Chanyeol szájára is jut a nyelvemből és a nyálamból. Azt pedig minden bizonnyal nem díjazná. − Szóval miért is ilyen sebes a szád? 

− Hát − köszörültem meg a torkom zavaromban −, az az igazság, hogy nem tudom. Lényegében kiszáradt, de- 

− Azon tudok segíteni − vágott bele a mondandómba. Hamar a mellkasára helyeztem a kezem, hogy megállítsam a számhoz közeledő ajkait. 

− Nem tudsz − motyogtam elhaló hangon, ahogy lehajtottam a fejemet. A tenyerem még mindig a mellkasán nyugodott. Éreztem, hogyan ver a szíve. − De azért köszi! − Felemeltem a lángoló fejemet és ködös tekintettel bámultam a szemeibe. Egy őszinte mosoly kúszott a számra. 

− De én szeretnék − erősködött akaratosan. 

− Nem szorulok segítségre − kacsintottam rá, mire abbahagyta a ficánkolást. 

− Most konkrétan segítségért kiáltozol − suttogta maga elé. A mellkasán nyugvó tenyerem alatt a szíve hevesebb tempóba kezdett, mire nagyra nyíltak a szemeim. − Ne hazudj magadnak…

− Ez nem igaz − bólintottam. Aztán rájöttem, hogy igazából ráznom kellett volna a fejemet, így erősen rázni kezdtem. Chanyeol nem szólt semmit, csendesen az egyik kezét a tarkómra vezette, a másikat pedig a mellkasán helyezkedő ujjaimra kulcsolta.

− Azt mondta Ming-Yue, hogy múlt éjjel leálltál veszekedni valakivel az utcán − váltott témát hirtelen.  

− Megesik az ilyen − motyogtam zavarosan, az arcomat a nyakhajlatába fúrtam. − És kivel? − dünnyögtem a pulcsijába. 

− Egy postaládával − mondta nevetve, mire még jobban elbújtattam az arcomat a nyakába. − Aztán rugdostad egészen addig, míg ki nem jött a postaláda tulajdonosa és melegebb éghajlatra nem küldött téged.

− Ez nagyon gáz − morogtam az orrom alatt. Szerettem volna elengedni Chanyeol kezét, de erősen szorította az enyémre, így képtelenség volt onnan elvenni. 

− Hé, annyira azért nem − kezdte el simogatni a fejemet. − Gondolj bele, mi van akkor, ha egy emberrel kezdesz ki. 

− Akkor már börtönben csücsülnék − nevettem kínomban. − Mondott még valamit? Ugye nem? 

− Csak annyit, hogy az egyik buszmegállóban énekelni kezdtél hanyatt fekve, egészen addig, míg majdnem le nem nyelted a nyelved − mesélte elvékonyítva a hangját Yuyut utánozva. Röhögésben törtem ki, s mivel nem akartam még jobban összekönnyezni és nyálazni a pulcsiját hevesen emeltem fel a fejem a nyakától. Ő a nevetéstől fuldokoló arcomat látva elmosolyodott. Az arcomhoz nyúlt, hogy a szemembe lógó hajamat kisimítsa onnan.

− Ki kell mennünk innen − csuktam be a szememet egy pillanatra és hagytam, hogy rendbe tegye a hajamat. Legalábbis megpróbálta, ami annyiból állt, hogy fogdosta, zsírozta, igazgatta úgy, ahogyan az neki tetszett. Végül ott kötött ki, hogy mindkét oldalon eltűrte a fülem mögé a tincseket.

− Ahogy akarod − mondta, miközben a kezét a fejem tetején pihentette. Halk sóhaj kíséretében nyúltam a fejemen nyugvó kezéhez, szerettem volna onnan elemelni, mert már nyomni kezdte az agyamat. 

− Muszáj megállítanom Yuyut, mielőtt még több hülyeséget áraszt a világra.

− Akármennyire is hangzik hülyeségnek, akkor is megtörtént − simította a markomból kiszabaduló tenyerét az arcomra. A fejem súlyát a kezébe helyeztem, a szememet pedig rajta legeltettem. Az arcán, ami szinte hibátlan volt. A mosolygós száján, az orrán, és az igéző szemein. A szürkés haján, ami meglehetősen jól állt neki, az ezer másik szín mellett. A fülein, amelyek egy keretet adtak az arcának, így az ember képtelen volt elvenni róluk a tekintetét. Pár néma percig feltérképeztem az arca minden szegletét. A szemeibe bámulva azonban elvesztem. Nem az, hogy elvesztem benne, hanem egyenesen eltűntem, mert beszippantott. Lustán pislogtam fel rá, mert a szemhéjaim újra elnehezedtek. Olyan megterhelő volt a szemeibe bambulni, amelyek egy másik világba repítettek és a sötétségbe zártak, mintha lefutottam volna három maratont egymás után.  

− Van valami az arcomon? − A szabad kezével - ami nem az arcomra simult - az arcához kapott és ijedten kezdte törölgetni. 

− Egy csomó minden, ami leköti a figyelmem − suttogtam magam elé nehézkesen lélegezve. Chanyeol leengedte maga mellé az arcát piszkáló kezét, nagyon lassan elmosolyodott. Óvatosan simogatni kezdte a hüvelykujjával az arcomat. 

A pillanatot nem tudta volna semmi sem tönkre tenni, még egy atombomba is becsapódhatott volna elpusztítva a fél világot, kivéve ezt a slozit. Nem tudtunk mással foglalkozni, csak az előttünk levővel és a csodásan fénylő szemeivel. 

Minden bizonnyal egy romantikus regényben ez lett volna előre megírva, jelenleg pedig nemhogy egyáltalán nem vagyok romantikus alkat, még a hasam is korogni kezdett.

− Éhes vagy? − Szólalt meg azt követően, hogy végighallgatta a gyomrom zengését a síri csendben lévő vécében.

− Nem, dehogy − nevettem fel kínomban. A fejemet elkaptam róla, és a pólóm mintáját kezdtem bámulni.

− Hát, de korog a gyomrod −  csúsztatta a kezét a tarkómra és erősen szorította, hogy a fejemet felé emeljem. 

− Gyakran szokott korogni − vigyorogtam erőltetetten az arcába −, de sosem akarok enni és nem is eszem.

− Hát most kénytelen leszel rá − emelkedett térdre, majd guggolásban kötött ki előttem. 

− Mi az, hogy kénytelen- − még a kérdésemet sem tudtam befejezni. Chanyeol ugyanis a derekamhoz nyúlt és szinte a vállára hajított. Botladozva nyitotta ki az ajtót, de végül egyben kijutottunk a fülkéből. − Eressz el! 

− Dehogy eresztelek, majd az után, hogy ettél − nevetett fel ördögien, majd megindult az étteremhez vezető ajtóhoz. 

− Engedj már el − sikítottam fuldokoló hangon. A hátát ütöttem az öklömmel, de mintha meg sem érezné, úgy ment tovább. − Nem fogok enni. Hagyjál!  

− Adok egy jegyet, hogy ne legyél szomorú − mondta, miközben megpaskolta a vádlimat. Az ajkamba haraptam, elfojtottam egy hangos sikítást. Chanyeol az asztalok között szlalomozott, míg meg nem érkeztünk a sajátunkhoz. Ott újra megragadott és beültetett - szó szerint ledobott - Ming-Yue mellé. Az arcomba nyomta biztató mosollyal a képét és megütögette a fejem búbját. 

− Ne érj hozzám! − Ütöttem arrébb a kezét durcásan. A karomat mérgesen fontam össze a mellkasomon, és mindent csináltam, csak felé nem voltam hajlandó nézni.

− Hé, ne legyél már ennyire mérges − mondta szórakozottan, a mutatóujjával elkezdte nyomogatni az arcomat. − Kis méregzsák, ne szomorkodj! 

− Ugyan, nem vagyok szomorú − mondtam szemforgatva a beszólását elengeve a fülem mellett −, csak nem vagyok boldog... és ez a két dolog nem ugyanaz. − Az arcomra egy hamisan szomorú fejet produkáltam, hogy alátámasszam a mondandómat. − Még hasonlítani se hasonlít, nagyon távoli rokonok.

− De tessék, vedd el − lóbálta meg a szememmel egy vonalban a jegyet. 

− A fantalálkozóra? − vakartam meg az államat gondolkodva. Mielőtt elhúzta volna a kezét, kikaptam belőle belépőt. − El sem hiszem, még utána se néztem az eseménynek, de már itt van a kezemben a bejutáshoz való jegy. 

− Unnie~ − sikítottam a mellettem ülő legjobb barátom fülébe −, nézd meg, hogy mit szereztem neked.

− Nekem? − kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel. 

− Neki? − kérdezte egyszerre Kyungsoo az óriással. Az arcukon némi értetlenséget véltem felfedezni.

− Mivel én már találkoztam a kedvencemmel, ő pedig még nem, így rajta a sor, hogy lássa − magyaráztam gesztikulálva, az egyik kezemmel a fejemet vakartam, hogy elvonjam az arcomról a tekinteteket.

− Ez komoly? − fordult felém Ming-Yue kérdő tekintettel. Bólintottam, ő pedig sikítani kezdett. − Édes istenem, ezt el se hiszem − ordított boldogan, majd a nyakamba borult és ott folytatta a hangoskodást. − Végre láthatom életem szerelmét! 

− Akarjuk mi ezt? − fordult Chanyeol a mellette ülőhöz ijedt arccal. − Geez, mit műveltem?

− Már nincs vissza út − nevettem fel hangosan, ahogy drámaian a fejét a tenyereibe temette. − Neki is kijár, hogy lássa a kedvencét, ha már én láttam. 

− Ez igazán nagylelkű − mondta Kyungsoo lágy hangon, miközben a még mindig örömködő Yuyut vizslatta.

− Láttad már? − nézett rám Chanyeol érdekes ábrázattal. − Melyikünk az?