Bemutatkozás

Szép napot!

(ajánlott zene)

Kezdhetném úgy ezt a bemutatkozósdi szöveget, mint sokan mások, azaz, a bemutatkozás sosem volt az erősségem. Nem hazudnék, ha ezt állítanám, mivel a nevemen, a koromon és végzettségemen kívül nem tudok sokat elmondani magamról. 

A nevemet azonban nem tudom aggodalmak nélkül a tudatotokra adni, hiszen eléggé paranoiás ember vagyok, aki attól tart, hogy valamelyik olvasóm akár hátba akar szúrni, vagy visszaélni a csodás nevemmel.

Igen, Dorina, mint a hétköznapi ember ilyen. Retteg az emberektől, az elutasítástól, a lenézéstől. Aggódik a körülötte lévő szeretett batátai, családtagjai épségéért, fittyet hányva a sajátjára. 

De Dorina, mint író, nem foglalkozik a gátlásaival. Egyszerűen leírja, amit gondol, mit sem törődve a rajta kívül létező emberek érzéseivel. Nem igazán foglalkozik másokkal, hiszen saját magát és a kis világát tartja a legfontosabbnak. Az írást, gondolkodást, alkotást helyezi előtérbe. 

Ez az az énem, ami titeket érdekelhet. Mármint ő - az író - nem egy külön lény, hanem én magam. Mégis szeretek egyes szám harmadik személyben (E/3) pofázni magamról. Tizennyolc esztendős vagyok, érettségi előtt állok, amitől kifejezetten (nagyon-nagyon és még annál is jobban) fosok. Rendesen. Alig várom, hogy szó szerint így legyen (mármint nem várom, de tuti így lesz). De ha meg lesz - muszáj meglennie és meg is lesz - megkapom a szakmámat, ami nem más, mint vám-és pénzügyőr, a szó szoros értelmében könyvelő. Szeretem ezt csinálni.  Szeretném is csinálni. Azonban Koreába is ki szeretnék jutni. 

Igen, most szóba fog kerülni a Keleti kultúra, amiért oda meg vissza vagyok. Egyszerűen imádom Japánt, és áldom a napot, amikor elkezdtem animézni (köszönöm a Nabari no Ou-nak). És szintúgy áldom azt a napot, amikor elkezdtem koreai zenét hallgatni (köszönet a BTS-nek) és koreai sorozatokat nézni (itt nem tartozom köszöntöttel, de köszi Director Cha x). 

Sokfelé énem van, és nagyon sok olyan oldalam, amit kevesen ismernek. Még kilencedikben (Leiner Laura könyvek hatással vannak a mondataimra, haha) úgy ismerhettek meg az új osztálytársaim, aki szereti a kéket meg a pirosat egyszerre hordani. Azóta szégyellem magam, amiért ekkora divatficamom volt. Nos, igen, valahol mégis el kell kezdeni.

Nevettem, próbáltam mindenkivel barátkozni, azt akartam, hogy befogadjanak. Aztán egyszer csak beszóltak, mivel tudniillik nagyon sokat (annál is többet) telefonoztam szünetekben, hiszen azon keresztül beszélgettem a régi barátaimmal. Ezt az osztályom nem tudta elfogadni. Ezek után mindig zenét hallgattam - legfőképpen rockot. Kedvenc zenekarom a Hollywood Undead. Idővel levágattam a hajamat, nem sokkal később pedig pirosra festettem (először csam az alját, fél év elteltével pedig az egészet). Aztán csak feketében kezdtem járni. Nem mertek közelíteni felém, csak a legjobb barátom meg a testvérem. 

Ez most is így van, de valami megváltozott. Mondhatni tizenegyedikben - azaz idén -  a k-pop hatására lett elég bátorságom, hogy farmert húzzak fel. Addig nem mertem, mert túl alacsony vagyok és rettentően kövérít. Most is, de pont leszarom.