[FANmeeting] neun

Szép napot!

Boldog Újévet! 

Ez az év jobb legyen, mint az előző.

Ehe, bárcsak… Minden évet így indítanak az emberek. Legyen sikerekben gazdag… Legyen termés, pénz, türelem, adómentesség (janem lol).

Én tudjátok, mit kívánok? Azt, hogy legyen a 2018-as évben ihletem, energiám, időm írni nektek. Nos, igazából nem csak nektek, de leginkább nektek. Mármint igazából magamnak írok és magamnak is szeretnék bizonyítani.

A részt már 26-án késznek nyilvánítottam, és tök happy voltam, hogy a síelés közben nem kell majd ezeken gondolkoznom. Mondjuk 2000%, hogy ezen a sztorin fog járni az agyam (és járt is), mivel nem is én lennék, ha nem az irományaimon járnának a gondolataim a szabadidőmben is, mert az egy tény, hogy akkor is erre gondolok, mikor nem kéne.

A részről nem tudok sokat mondani, csak azt, hogy imádtam megírni mind az 1852 szót. Az elején sose gondoltam volna, hogy idáig el fogok jutni, a következő rész ugyanis a tizedik lesz és az életemre esküszöm, hogy az állam a pokol kapuját verdesi.

Jó olvasást!

Chanyeol idétlenül vigyorogva bámult le rám. Szürke haja a feje tetején összevissza állt, ahogy fújta a szél. Az arca kipirosodott a hidegtől, a szája széle mégis a rossz idő ellenére is az ég felé kunkorodott.

− Na, nem mondod, te okostojás − forgattam meg a szemem egy sóhajtás kíséretében, miközben karjaiban ficánkolni kezdtem. − Elengedhetsz.

− Biztos? − Szemöldöke a ráncolás miatt elbújt a haja alá.

− Kétezer százalékig biztos vagyok benne − fújtattam. Ő pedig leengedte a karjait… alólam. Újból vészesen gyorsan közeledni kezdtem a nyirkos, jéghidegnek bizonyuló talaj felé. Azonban még mielőtt ronccsá törtem volna a gerincemet, Chanyeol elkapott.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, arcunkat centik választották el egymástól. Állkapcsomat összeszorítottam, ajkaimat vonallá préseltem, nehogy káromkodni, akár ordítani kezdjek. Karjaimat automatikusan fontam immáron a nyaka köré, hogy még egyszer ne tudjon ennyire megijeszteni.

− Azt mondtad, hogy biztos vagy benne − kuncogott, miközben a szemeimbe bámult.

− Inkább csak bíztam benned − mosolyodtam el gúnyosan −, de teljesen feleslegesen. − Pislogás nélkül meredtem a rám igézően ható szemeibe. Arcomról lehervasztottam a mosolyt, s vártam, hogy felfogja a szavaimat.

− De hé, figyelj, nem ejtettelek le egyszer sem. Sőt mi több, megmentettelek. − Arcán büszke vigyor terült el, annak ellenére, hogy szúrósan néztem rá.

− Ezt nem tagadom, de aztán máris tönkretetted a pályafutásod − morogtam az orrom alatt. − Rossz hős lennél.

− Szerintem pedig szuper hős lennék − kacagott a saját poénján −, téged pedig naponta meg kéne, hogy mentselek és meg is mentenélek, ha már ennyire kis béna vagy.

− Na, jól van. Nagyon gyűjtőd a mínuszokat… − puffogtam mérgesen még mindig a nyakába kapaszkodva. − Egyébként most már tényleg letehetsz a földre.

Összepréseltem az ajkaimat. Óriási fájdalom hasított a fejembe, képtelen voltam nyitva tartani a szememet és a velem szemben lévő fénylő szempárra összpontosítani. A szuperhősöm, az egyetlen ember, aki utánam jött a hidegbe nem engedett el. Nem tett le a földre, csak fogott, magához szorított. Olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor hátulról ütik az ember nyakát. Fájdalmas volt. Szemeimet összeszorítva Chanyeol mellkasára hajtottam a fejemet, ha akartam volna, akkor sem tudom egyenesen tartani.

− Hé, mi a baj? − Suttogta a fülembe az arcomhoz hajolva.

− Nem érzem jól magam − nyöszörögtem. Az arcomat a kabátjába fúrtam. Kirázott a hideg.

− Basszus, tényleg megfázol még a végén − kiáltott fel kétségbeesve, alig hallhatóan. Az arcára néztem, amire kiült a pánik, ahogy elindult befelé az étterembe.

− Tegyél le − sikítottam. Borzasztóan nyilallt a fejem, a nyakam meg sajgott (az egyébként meg nem történt) ütésektől. − Szédülök!

Chanyeol lecövekelt. Óvatosan nyúlt a derekamhoz, hogy letehessen a földre. Szemhéjaimra elképesztő súly nehezedett, össze kellett, hogy csukjam őket, nehogy még jobban megszédüljek. Ijedten kulcsoltam össze a kezeimet a colos nyaka köré.

− Most jobb? − Kérdezte, mikor megéreztem a talpam alatt a biztos talajt. Lassan kinyitottam a szemem, s a pár milliméterre lévő arcával találtam szemben magam. Chanyeol a kezét az arcomhoz emelte, mielőtt észhez tértem, addigra eltűrte az arcomba lógó, rakoncátlan hajtincseimet. A mondat, amit eredetileg megfogalmaztam a fejemben már értelmét vesztette, s ha kimondanám, azonnal el is süllyedhetnék szégyenemben. Torkomon ragadt az összes szó, amivel helyettesíthettem volna a mondanivalómat. Zavartan sütöttem le a szememet, nyeltem egy nagyot, amivel minden egyes érzelmemet eltűntettem volna, ha az arcom nem mondta volna el akaratom ellenére.

− Piros az arcod − szólalt meg pár néma másodperc után.

− Én csak… − kezdtem bele, de megelőzött. Hatalmas tenyerét a homlokomra helyezte és hümmögni kezdett.

− Talán lázas vagy? − A szemöldökét kezdte ráncolni.

− Nem hiszem − nyúltam a homlokomon nyugovó kezéhez, hogy elvegyem onnan.

− Te szétfagytál − fogta meg egyhamar a kezemet és a két tenyere közé szorította. Kirázott a hideg, ahogy a meleg, puha tenyerei közre fogták a jégcsappá változott kezemet. A meleg hatására jóleső érzés járta át a testem.

Hirtelen kicsapódott mögöttem az ajtó, majdnem levitte az oldalamat, de milliméterek híján megúsztam. Meglepetten kaptuk oda a fejünket. Kyungsoo lépett ki rajta a kabátomat szorongatva.

− Nem egy száll pólóban kéne egymásra folyatni a nyálatokat − forgatta meg a szemeit vigyorogva. A kabátot a hátamra terítette, végül Chanyeolhoz fordult. − Neked lehetett volna annyi eszed, hogy ezt utána hozod.

− Eszembe se jutott.

− Vettem észre − forgatta meg újra a szemeit Soo −, most azonnal irány befelé!

Pirosló arccal követtem az utasításait, a colos pedig mögöttem loholt. Yuyu két piros tálcát rakott le az asztalra az érkezésünket megünnepelve.

− Mit csináltál vele? − Ijedt meg a legjobb barátnőm az arcomat látva. Idegesen fordult az óriáshoz, aki a hátam mögé próbált elbújni.

− Én semmit, esküszöm − bizonygatta nyugodt hangon, de a vállamat szorongató mancsai egyáltalán nem a nyugodtságáról árulkodtak.

− Nem volt elég, hogy a múltkor összetörted? − Ming-Yue kikelve magából közelebb lépett hozzánk, de a mögém bújó menekült maga előtt rángatott félelmében.

− Micsoda? − Kérdezte meglepetten. − Én erről nem is tudok − mondta két fokkal hangosabban, mint Yuyu.

− Hagyjátok abba! − Sikítottam. Szinte mindenki, azaz összesen nyolc ember kapta rám a tekintetét. − Nem történt semmi, már megszoktam.

− De nem értem, mit szoktál meg? − Chanyeol megfogta a karomat, mielőtt elléptem volna előle, s maga felé fordított.

− Chanyeol, viselkedj már rendesen − korholta komoly ábrázattal Kyungsoo a barátját. A leszidott óriás gyerek őrlődött, majd elszégyellve magát, de elengedte a karomat. Sziszegve nyúltam a helyhez, amit pár másodperccel ezelőtt szorított.

− Hát jó, akkor ne is mondjátok el − mondta sértődötten −, amúgy sem érdekel. − Dörmögte az orra alatt, ahogy visszaült a helyére. − Egyébként meg én nyertem, meghívhatsz valamire.

− Én aztán nem − dörzsöltem meg a karomat, hogy hamarabb felmelegedjek.

− De még szép, hogy igen − kacsintott rám ravaszul.

− Nem szabályszerűen nyertél − szólt rá Soo rosszallóan.

− Azért vannak a szabályok, hogy megszegjük őket − szólaltunk meg egyszerre Chanyeollal. A tenyeremet hamar emeltem az eltátott szám elé. Fogalmam sincs, hogy miért mondtam, hiszen így azt támogatom, hogy én legyek a vesztes. 

− Szóval meghívsz valamire? 

− Azt lesheted − dugtam ki a nyelvem fejrázás közben. 

− Már vettünk nektek kaját − tolta Kyungsoo elénk az egyik tálcát. − Ha nincs ellenetekre, akkor osztoznotok kell a tálcán − mondta parancsoló hangnemmel, miközben megveregette Chanyeol vállát. A colos kinyitotta a száját, hogy mond valamit, de ahogy meglátta az ételt, azonnal összecsukta és vállrántások közepette igazgatta maga elé a tálcát. Elém épphogy jutott négy centi belőle. Kénytelen voltam kipakolni a tálcáról, de ahogy Chanyeol ezt észrevette, még jobban magához húzta, nehogy elérjem. 

− Te most szórakozol velem? − Fújtattam mérgesen, a piros tálca szélét magamhoz rántva. 

− Azt majd egy kicsit később − mosolyodott el szerényen. − Na, add csak vissza, ha már én nyertem. 

− Amúgy sem akartam enni − sziszegtem a karomat összefonva a mellkasomon.

− De enned kell valamit − fordult felém Ming-Yue. − Napok óta nem eszel semmit! 

− Nem érdekel, azt se tudom, hogy milyen nap van ma! 

−  Szerda − vágták rá egyszerre mind a hárman. Megszeppenve kezdtem el számolni a napokat. Lassan egy hete, hogy először találkoztunk és még mindig fogalmuk sincs róla, hogy kik is vagyunk valójában. 

− Fúj, ez sprite − köpte ki Chanyeol az üdítőt, amit a két pohár közül választott ki. Ha jobban megnézi az ember, látszik, hogy a sprite-nak nincs színe. De ő még erre sem gondolt, hanem hamar a szájához kapta a szívószálat és már szívta is. 

− Azért, mert az enyém − dobbantottam mérgesen a lábammal az asztal alatt. − Aish, de már nem kell − futott végig a hátamon a hideg −, mert beleittál. 

− Mi az, nem akarod megemészteni a nyálam? − Szemtelenül elvigyorodott, ahogyan az arcom elé tolta a poharat. 

− Nem is a nyáladdal van a baj − kaptam a szám elé a kezemet. Émelyegni kezdett a gyomrom. − Yuyu, akarom én tudni, hogy hol voltunk a múlt éjjel? 

− Ja, amúgy ő Loki − mutatott rám Ming-Yue, mintha a tévében szerepelne a híradóban és az időjárásról beszélne. − Ne kérdezzetek, a szülei Marvel rajongók. Ja, és én Ming-Yue vagyok. Örvendek a találkozásnak. 

− Ja… izé, sziasztok − bólintottam egy aprót, majd folytattam, amit eredetileg elkezdtem −, nem vagyunk ám neveletlenek, csak szeleburdik. 

− Gondolom, hogy nekünk nem kell bemutatkoznunk − kacsintott rám Soo. A szám széle akaratom ellenére is felfelé görbült. − Örülünk, hogy megismerhetünk titeket − biccentett ő is felénk −, ugye, Chanyeol?  

− Á, hát hogyne - mosolygott rám. − Lesz így legalább, aki megissza utánam a sprite-ot és a nyálamat. 

− Bakker, muszáj ezt? − Fogtam a fejemet kétségbeesetten. A plafonra emeltem a tekintetemet, hátha kapok onnan valami választ. 

− Úgy látszik, hogy be kell, hogy mutatkozzak − vigyorodott el −, nem bakker vagyok, hanem Chanyeol. 

− Oh, istenem, miért sújtasz? − vágtam homlokon magam. 

− Neked csak Chanyeol, ahogy az előbb mondtam − kuncogott magán. 

− Chanyeol még most sem viselkedik olyan rosszul, mint te tegnap éjszaka − pöckölte meg a fülemet Yuyu játékosan. Ezt hallva elszörnyedtem és a tenyerembe temettem az arcomat.

− Meséld el − kérlelték egyszerre (Chanyeol kiskutya szemekkel) a legjobb barátnőmet. 

− Ne! Így is éppen elég negatív véleményük van rólam − motyogtam halkan az orrom alatt. − Meg amúgy is egy óriási nagy szerencsétlenség vagyok. 

− Óriási azért nem lehetsz − szólt közbe Chanyeol −, ilyen magassággal meg pláne. 

− Te meg egy orbitálisan nagy tahó vagy − ütötte meg Soo a colost, de teljesen feleslegesen. Halványlila gőzöm sincs, hogy eddig a nap folyamán miért nem jutott eszembe az a bizonyos szombati nap, de most minden beugrott. 

Az arcomon záporozni kezdtek a könnycseppek. Zavartan nyúltam oda, hogy letöröljem, de nem sokat használt. Helyette inkább mindkét tenyeremmel eltakartam az arcom, hogy a többiek ne lássák. De ők mindent láttak, hiszen aggódva tekintettek vissza rám. 

Szégyenlősen lesütöttem a szemem, s felpattantam az asztaltól. Nem foglalkoztam a kérdő tekintetekkel, egyenesen a vécébe rohantam. Amint becsuktam mögöttem az egyik fülke ajtaját azonnal az elválasztó falnak dőltem és zokogásban törtem ki. 

− Miért kell mindenki az orrom alá dörgölje, hogy egy padlócirkáló vagyok? − Motyogtam halkan az orrom alatt szomorkásan. 

Pár percig az illemhelyiség elnyelte minden bánatomat, hagytam, hogy elvesszen a néma csendben. Az arcomon végig folyt könnyek lecseppentek az állam végénél, s a földre hullottak hangos becsapódással. Néhány könny azonban nem vált el az állam vonalánál, hanem azon is túlhaladva a nyakamat választották úticélnak, hogy majd a pulcsim nyakánál felszívódjanak. 

Halk lépésekre lettem figyelmes. Az illető lassan lépdelt, de annak ellenére gyorsan haladt, szinte három lépéssel elért a vécé közepére, ahol elkezdte kisaccolni, hogy vajon melyik fülkében rejtőztem el. Minden bizonnyal Ming-Yue jött utánam, hogy kirángasson innen és kaját tömhessen belém. Ki más jönne utánam egészen a női vécéig?

− Hé − szólalt meg egy mély hang az ajtó túloldaláról −, bemegyek.

Meg sem várta a válaszomat az egyébként is kijelentő mondatára, ami helyesen kérdés kellett volna, hogy legyen. Francba, elfelejtettem bezárni a fülke ajtaját. Nem kaptam a nyíló ajtóra és a belépő idegenre a tekintetemet, túl macerás volt, s mintha a fejem mázsás súlyú lenne. Két ismerős, izmos kar fonódott körém, s intenzív ölelésbe vont. Már megtörtént jelenet volt. Azért karolta át a nyakamat, hogy megnyugodjak. Hogy a zokogásom csillapodjon, de nem tudtam abbahagyni a sírást.