[Don't touch me] 0

Szép napot!

Oh *ez most sóhajtás* Sehun visszatért!

Nem tudom, hogy kinek és mit jelent, de don't touch me, bitch please. Oké, komolyra fordítva szót, végre végleges a nulladik rész. Mégpedig Sehun szemszögéből. A legelején, mikor elkezdtem írni, egyáltalán nem gondoltam bele, hogy valaha itt fogok kikötni, csak egy alapvázat alkottam meg a fejemben. lol

Arra gondoltam, hogy a mínuszos fejezetek a mesélő/narrátor szemszögéből lesznek, hogyha kitekintés lesz Senshine-ból/tól (idk), akkor láthassuk a történéseket. Hát, igen, ez lesz majd a lényege. Remélhetőleg.

Ehe, németből van két darab egyesem amúgy, szóval nagyon huncul (ez direkt huncul) vagyok, mert tanulás helyett már megint írtam. Haha.

Jó olvasást!

Ebben a világban minden mocskos. A buszon lévő kapaszkodók, az ülések. Az összes kilincs, a telefonkagyló és a gombok rajta. A papucsok. 

A levegő, amit az emberek lélegeznek. 

Ha kimegyek az utcára, ott csak kegyetlenül kellemetlen dolgok várnak rám.

Nehéz lélegezni ebben a mocsokban. De csak, mert nehéz lélegezni, nem fogok megfulladni. Ha nem akarok hozzájuk érni, akkor nem kell megtennem. Azért, hogy életben maradhassak, semmi nem állíthat meg.

Rettenetesen félek az emberek szemébe nézni. Látom, ahogy undorodnak, ahogy rám néznek. Undorodom minden egyes élőlénytől. Egyszerűen látom a szemükben, hogy az összes adandó alkalommal a pofámba köpnének és jó párszor megrúgdosnának, egészen addig, amíg át nem kerülök a túlvilágra. 

Semmi kedvem koszosan meghalni, így sose megyek emberek közé.

Maradok otthon, ami igazából egy olyan hely, mint egy menedék. Nem valóságos, mondhatni kitalált, alig hihető, de mégis létező. 

Ez nem az én otthonom. Itt csak egy alig kívánatos személy vagyok, a személyzet egyik tagja.

Cseléd vagyok. 

Csóró vagyok.

Egyedül vagyok ebben a koszos világban. 

Azonban rendelkezem egy kisebb családdal, bár nem nevezem őket annak, mégis azt érzem, hogy befogadtak. De ez nem egyenlő azzal, hogy elfogadtak, csak egyszerűen elviselnek a többi emberrel együtt. A negyventagú személyzet második legfiatalabb tagja vagyok, az első csak tizenöt éves.

Kissé hezitálva fogtam az egyik kesztyűs kezembe a portörlő nyelét, a másikba pedig a szürke színű rongyot, mivel tele van kosszal az egész. Mindig nehézkesen állok neki takarítani, tartok a mocsoktól. Mégis megcsinálom, mert ez a dolgom. 

Szekrényeket, asztalokat, ajtókat, de még azok félfáját is letörlöm. Megszabadítom őket a portól, hogy tiszták legyenek. Újra és újra eljátszom ezt, szinte naponta, mivel semmi sem marad tiszta hosszú távon. 

Magától, nagyon lassan még a gyümölcs is megromlik, akár a fán maradt, akár nem. 

Remegő kézzel folytattam a munkámat. Délelőtt van, nagy a ház, sok a bútor és az ajtó… nekem pedig kevés az időm. Minél hamarabb törleszteni akarok, hogy végre megszabaduljak a civilizációtól és a társadalom által létrehozott pisziktól. 

Szörnyülködve töröltem a ruhámba a kezemre felgyülemlett mocskot. Hetente kéne ezt a műveletet végezni, de én képtelen vagyok elviselni, hogy valami a nap folyamán nem lett lefertőtlenítve. 

− Sehunnie − nyávogott valaki hátulról a fülembe, amitől összerezzentem és elejtettem a kezemben lévő rongyot. Szemforgatás kíséretében fordultam hátra, mikor realizáltam a történteket, és az ijedtségem okozójának a hangját felismertem. Jongdae volt az, a megmentőm fia, aki mindig neki megy valaminek, lever valami díszt az asztalról, majd szól nekem, hogy tegyem vissza a helyére. Folyamatosan a nyomomban jár, nyaggat, kérdezget. Nem tudja, hogy miért vagyok itt. 

Még egyszer sem válaszoltam neki. Se rendesen, se sehogy. Az égvilágon semmit nem mondtam még neki. Egyetlen egy szót sem. Vagy bólogattam, vagy hümmögtem. 

− Miért nem válaszolsz, elvitte a cica a nyelvedet? − Leguggolt és felvette a földről a leesett rongyot. Én csak a fejemet ráztam, de nem a kérdésére adtam választ. Azért ráztam a fejem, mert a tudatára akartam adni, hogy én már nem fogom meg a földre esett rongyomat. − Hát, ha nem, akkor miért nem mondasz valamit? 

Csendesen, lélegzetvisszafojtva sütöttem le a szemeimet, ahogy megpróbáltam ellépni mellette, hogy minél hamarabb a cselédszállón lehessek, lehúzhassam a kesztyűimet és jól megmoshassam a kezeimet. 

De Jongdae keresztbe tett a számításimnak, hiszen a karomat megrántva visszahúzott maga mellé. 

− Miért ilyen nehéz rám nézni? − Berogyasztotta a térdeit, ahogy alulról próbált a szemeimbe lesni. Megrettenthetetlen makacssággal fordítottam el a fejem, hogy még véletlenül se sikerüljön neki. − Na, Sehun, kérlek!

Nem válaszoltam, újra csak a fejemet kezdtem rázni. 

− Tettem valami rosszat? − Elkezdett fel s alá járkálni a tágas nappali faburkolatos padlóján. − Megbántottalak valamivel?

Ez az a Jongdae, akiről annyit hallottam. A fiú, aki mindig tudni szeretné, hogy a körülötte lévő emberek milyen véleménnyel vannak róla. Ha pedig nincs véleményük, akkor legyen, s ne is akármilyen; jó. Azt kell, hogy gondoljuk róla, hogy ő a tökéletes fiú, az ideális mindenki számára. Hibátlan. Utánozhatatlan.

Képtelen elviselni, hogyha valaki nem ájul el tőle. Legszívesebben én megtettem volna, csak nem vagyok abban a helyzetben, hogy elaléljak akár a látványától: a rendezett, fénylő barna hajától, a szoborszerű arcától, a mosolyától, ami úgy kunkorodik, mint egy cicáé. A végén még földön kötnék ki és eggyé válnék a kosszal. Nem akarom, mert nem szabad.

− Én nem vagyok olyan, mint te − suttogtam inkább csak magam elé, mintsem a hiba nélküli ifjúnak. − Nem vagyok tökéletes.

− Hogy mit mondtál? − Másodpercek töredéke alatt terem előttem, lábával a szekrényhez szorít. Megszeppenten bámulok le rá, a kérdő tekintetébe. − Mondtál valamit? 

Nem tudok előtte titkolózni, hiába próbálom az elejétől kezdve. Nem tudok távol maradni tőle, feleslegesen zárkózom el tőle, hiszen mindig megtalál, s a közelemben tartózkodik. Potyára kerülöm a sötét szemét, mikor legbelül imádom, akár órákon keresztül tudnám bámulni.

Egy aprót bólintok, mire a cicaszerű mosoly keletkezik az ajkain.

− Tudtam, hogy nem utálsz! – Megkönnyebbülten fellélegzett, majd kicsit hátrább lépett, hogy visszakapjam a saját teremet. – Már kezdtem aggódni, hiszen pár hete még csak rám se nézel. Történt valami?

− Nem, dehogy – sütöttem le a szemeimet, nehogy meglássa benne a csalódottságom. Pár hete az egyik sofőr férfi – az itt dolgozók közül – kiderítette, hogy ki is vagyok valójában. Egyik késő délután a szabadnapján követni kezdett a szobámig, az ajtó előtt pedig számon kért, de persze én nem válaszoltam. Nincs dolgom olyasfajta emberekkel, akik bolygatják a múltat. Magára vette a szótlanságom, ezért a rossz múltamat kihasználva, egyáltalán nem vicces viccelődésből elkezdett tapogatni.  

− Ezek szerint igen − hümmögött, majd levágta magát a kanapéra. Megütögette maga mellett a helyet, jelezvén, hogy üljek oda.

Azt lesheti.

Több százan fordultak meg azon a kanapén, fene tudja miféle módon és milyen okból. A gondolától is kiráz a hideg, hogy én oda leteszem bármelyik testrészemet. 

Megborzongva, hevesen rázni kezdtem a fejemet. 

− Na, Sehunnie − vigyorodott el, kilátszódott a foga fehérje. − Ne kéresd magad! 

Megadóan sóhajtottam egyet, megindultam. Szépen lassan lépkedtem, minél később érjek oda. Nem árt az óvatosság, de tényleg.

− Nem! − Megálltam az utolsó pár centin, s becsuktam a szemeimet. Nem akarok oda leülni! − Nem fog menni, Jongdae. 

− Ugyan már, gyere − kezét rákulcsolja a csuklómra és közelebb húz magához. Csendben, lélegzetvisszafojtva várom, hogy teljesen megsemmisüljek a sok bacilus által. − Ugye, hogy nem nehéz? 

Kinyitom az eddig csukva tartott szemeimet. Megpróbálom minél jobban megfékezni a száguldó szívemet. Az ajkamba harapva bámultam le rá. A lábai között álltam, szinte rácsként szorította össze azokat, hogy még véletlenül se tudjak ellépni tőle.  

Megfogok fulladni.

Végem lesz a közelében.

Újra rázni kezdtem a fejem, hogy igaza van, egyáltalán nem annyira nehéz, mint gondoltam. Bár szapora légzésem nem csökkent, mégis úgy gondolta, hogy a hozzám szorított lábait elengedi. 

Lábam megremegett, majdnem összecsuklott alattam. Élesen nyilallt bele a fejembe a fájdalom. Ijedten kaptam az arcomhoz, reszketni kezdtem. 

Jongdae még mindig a kesztyűs kezemet szorította, ahogy felállt és tágra nyílt szemekkel bámult rám. 

− Jól vagy? − Szabad kezét az arcomhoz emelte, simított rajta egyet. Élesen beszívtam a levegőt. Az arca annyira közel volt a sajátomhoz, hogy fel se fogtam, folyamatosan az ajkait bámultam, amik mozogtak, de én egy hangot se hallottam.

Nem bírom.

Bizonytalanul téptem ki mancsomat a kezéből, amit szó nélkül tűrt. Hagyta, hogy öt lépéssel arrébb menjek, hogy ott végre fellélegezhessek. 

Lángoltam. Le kell, hogy végre öblítsem a kezemet fertőtlenítővel.  Megakarok szabadulni ettől az érzéstől. A bennem keletkező vágytól. Fel akarok szabadulni. 

Mélyen meghajoltam, majd kihátráltam. A folyosóra érve rohanni kezdtem a cselédszálló irányába.