[FANmeeting] zwei

Üdvözletem! 

Kellemes októbert, azaz további jó rohadást az iskolában. Muhaha *ördögi kacaj* Elkezdődtek a szalagavatós próbák, hát mit ne mondjak, tényleg szupika lesz megint hatra hazaérni. De tényleg.

Holnap német felelés; szurkoljatok! Bár nem mintha tanulnék, nem szokásom. Majd valamit össze hablatyolok a tanárnak németül, ami úgy nagyjából hasonlít a krankenheit-ra. Amúgy komolyan nem gáz ez a téma, hiszen szeretem a gyógyszereket.

Annyi minden badarságról zagyválok, hogy már tényleg a következő rész kéne jöjjön. Mondjuk úgy, hogy jön is, de fel kell vezessem.

Y e h e t.

Nem tudom, hogy milyen rendszerességgel fogom tudni majd hozni a részeket. Igazándiból mindig írok valamit, folytatom a részleteket, de napok, akár hetek kérdése is, mire összeillesztem azokat. De komolyan igyekszem. Még így érettségi mellett is. Há’ muszáj valamit csinálnom tanulás helyett.

A részről: 1651 szó van benne, amit nagyon csodálok. És kb így ennyi; kkaebsong!

Jó olvasást! 

Öt percünkbe se telt odaérni a buszmegállóba. 
Ráérősen tettük meg az utolsó pár lépést, majd beálltunk a kisebb tömeg közé. Voltak fiúk, lányok, férfiak, nők, de még idős bácsik is meg nénik. Bár ránézésre az ember nem tudja eldönteni, hogy ugyanarra buszra várunk-e, jelenleg nagyon úgy nézett ki, hogy mindannyian egyre pályázunk.

− Elnézést, fiatal hölgy − szólt hozzám az egyik bácsi. Megszeppenten kaptam rá a tekintetemet, majd bólintottam, hogy mondja csak, mit óhajt. − Meg tudná mondani, hogy mikor jön a következő busz?

− Igen − pillantottan fel a buszmegálló táblájára, majd leolvastam az időt. − Fél öt lesz három perc múlva, akkor fog jönni a busz.

− Köszönöm szépen! − Meghajolt egy kicsit, én pedig rámosolyogtam. Általában nem szólnak hozzám az ismeretlenek, főleg a korom béliek. Az idősebb korosztály nem különbözteti meg az embereket, sokkal elfogadóbbak és megértőbbek.

Pár óráknak tűnő perc után hangos kipufogó ricsajjal berobogott a busz. Szinte innen volt az első utas, mégpedig az a néni és a bácsika, aki megkérdezte tőlem az időt. Felszálltunk rá, én mentem előre természetesen. Igazából nem vagyok egy vezető alkat, gyakran inkább csendben maradok és a háttérből figyelem a történéseket, sose megyek elsőnek. Talán másodiknak sem. Most azonban, mint általában minden buszra szállásnál sodor a tömeg és nem tudom eldönteni, hogy hányadikként szállok fel.

Egy szabad kettes ülésbe csapódtam be, az ablak mellé. A hátsó ajtó közelébe ülünk legtöbbször, mert úgy hamarabb le tudunk szállni, ha akarunk. 

Utazásunk véget fog érni a hetedik megállónál, majdnem a belvárosban. De a sofőrt elnézve nagyon lassan fogunk odáig eljutni. Szinte éreztem, ahogy sebességbe rakta a váltót, és a gázpedálra lépett, végül a busz gurulva elhagyta a megállót. 

Nagyot sóhajtottam, akadozottan fújtam ki a beszívott levegőt. Tekintetem a mellettem görnyedő Ming-Yue-ra emeltem, majd egy szemkontaktussal megbeszéltük, hogy akkor mi most zenét fogunk hallgatni. Majdnem tíz éve ismerjük egymást, ez szinte semmi a sok kódolt beszédünkből.

Kotorászni kezdtem a bőrdzsekim zsebében, végül megtaláltam a keresett fülhallgatómat. Előkaptam a farzsebemből a telefonomat (amire furcsa mód megint ráültem), majd csatlakoztattam hozzá a fülesemet. Amíg kibogoztam a rajta keletkezett csomókat, addig a telefonom a térdemen nyugodott.

Csak nem akar a kedvemben járni. A zsinór mindig eljátssza velem, szinte az idegbetegségbe kerget, hogy nem enged zenét hallgatni. Sose tudom rendesen tartani őket, ha figyelek rájuk, ha nem, mindig szörnyű állapotban fognak kinézni a kezemben, végül tönkre mennek. Egy év alatt majdnem tizenkét fülhallgatót teszek tönkre. Átlagosan. Oldalra pillantottam, Yuyu már nagyban csapatta a zenét, szinte hallottam, ahogyan harsog a fülébe. Megforgattam a szemeimet, majd folytattam a kínlódást.

Ekkor a sofőr jókorát fékezett, a telefonom pedig lerepült az ölemből, három métert csúszott a busz padlóján, végül beleütközött egy ember lábába, ami megállásra késztette. Kiszakadt belőle a fülhallgatóm. 

Kisebb káromkodások közepette pattantam fel a helyemről, átmásztam Yuyun, majd a nő lába előtt lehajoltam a készülékemért. Igazából hajoltam volna, de nem sikerült, mivel a busz még egyszer fékezett. Körülbelül a harmadik megállónál állhattunk meg. 

Időben sikerült megkapaszkodnom az egyik rúdban, oszlopban, kapaszkodóban. Körülbelül az összes végtagomat kibiztosítottam, nehogy ráessek valakire vagy valamire. A telefonomra inkább ráléptem, nehogy tovább csússzon. Amint elkezdtek felszállni az újabb utasok, a lehető legkarcsúbb mozdulatommal felkaptam a földről, s visszasuhogtam Yuyu mellé. Szinte észre sem vette, hogy megállt a busz, de még azt sem érzékelte a külvilágból, hogy én kétszer másztam keresztül rajta. 

Fújtatva huppantam be mellé, a tarkómat a támlának csaptam, hogy ne kezdjek újra káromkodni.

− Manócska, minden oké? − Tépte ki az egyik füléből a fülhallgatóját, és nagyra nyílt szemekkel bámult rám. A busz eközben elindult, ő pedig furcsán kezdte ráncolni a szemöldökét. Gondolom azt gondolta, hogy először indul meg a busz. 

− Aish, hát hogy a viharba ne lenne. − Vontam vállat, majd egyetlen egy heves mozdulattal megrántottam a fülesem. Kibogozódott. Öröm táncot jártam… volna, ha nem ültem volna és nem lett volna ennyi ember körülöttem. Yuyu lassan felfogta, hogy még csak most kezdek majd zenét hallgatni, így folytatta ő is azt a tevékenységét. 

Bedugtam a megváltó eszközt a fülembe, újra csatlakoztattam a telefonomhoz, majd elindítottam a zenelejátszómon a véletlenszerű lejátszást. A fejemet az ablaknak döntöttem. A szemeim lassan lecsukódtak.

Zörgésre pattant ki a szemem, zavartan mozdítottam el a fejem az ablaktól, hogy körbe tudjak nézni. A busz hátsó ajtaja csukódott be éppen, előttünk kettővel pedig a néni csomagja a földre zuhant. 

− Nekünk nem itt kéne leszállni? − Vágott vállon a mellettem ülő, ahogy a buszmegálló táblájára mutatott.

− Úristen, engedj ki! − Ugrottam fel az ülésről, majd előre rohantam a sofőrhöz. − Álljon meg, álljon meg! − Kiabáltam kevésbé irritáló hangszínnel. Hátulról hallottam, ahogy Yuyu ugyanezt kántálja. A sofőrnek azonnal megmutatkoztak a reflexei, óriásit taposott a fékbe, mire a szélvédőre majdhogynem felkenődtem. Lehúzódott az útról, eközben körülbelül fél Szöul nekünk dudált. Megálltunk. Mélyen meghajoltam, majd a vezető kicsapta a hátsó ajtót. 

− Elnézést, köszönjük − hajoltam meg újra, majd Ming-Yue-hoz rohanva leugrottunk a tömegközlekedési eszközről. Megvártuk, míg elhajt a busz, végül pár másodperc eltelt és kiszakadt belőlünk a hisztérikus nevetés. 

− Ez gáz lett volna- − kezdett bele az unnie-m a visszaemlékezésbe. 

− Nem, nincs ott a „lett volna” − emeltem fel a mutatóujjamat okoskodóan. − Ez gáz. 

Ha nem itt szállunk le, akkor szó szerint, de nem a szó szoros értelmében; beszoptuk. Egy jó fél órát kellett volna visszafelé buszozni, még csak nem is sétálni. Mi lett volna velünk gyalog?

 Yuyu annyira nevetett azon, hogy utánoztam a sofőr meglepett fejét, hogy le kellett üljön a földre. Ha nem teszi meg, ezer százalék, hogy elesik a saját lábában. 

Hangosan röfögve felsegítettem a földön hempergő legjobb barátomat, aki percek elteltével is fulladozott. Jó hangulatban folytattuk tovább az utunkat. Az albérletünk a megállótól - ahol le kellett volna szálljunk - negyed órára van, ha pedig siet az ember, belefér szűk hét percbe is az út. 

A Napot majdnem, hogy  felváltotta a Hold, de még igencsak együtt uralkodtak fent az égen. A Hold halvány sugarai az intenzív sárga mellett egész nyugatóvá tette a ballépésünket. Bár napi szinten megszokott, hogy valamit elbaltázunk, maximum ez is bekerül a nagykönyvbe, amibe gyűjtjük a gázul sült el tetteinket.

Laza tizennégy perc (már tíznél idegeskedtem, hogy elkésünk… otthonról), így a negyed órát lefaragtuk egy perccel. 

A kódos bejáratiajtóba bepötyögtem azt a nyolc karakteres számot, ami beenged minket a társasházba. Beléptünk, s egyenesen felkaptattunk a lépcsőfordulóba, ahol a harmadik emeletig lépcsőztünk. Yuyu a végét majdnem négykézláb tette meg. 

− Mindjárt ott vagyunk − vigasztaltam, majd ahogyan megláttam a harmadik emelet feliratot, mutogatni kezdtem, hogy én megmondtam.

Ming-Yue előkapta a lakáskulcsunkat, majd elfordította a zárban. „Szezám tárulj” feelingben kitárta az ajtót, másodpercekkel később pedig mit sem törődve az illemekkel, belépett a cipőjével az előszobába, és hamar lekapta magáról a fekete, elegáns zakóját.

A cipőmet fél lábon ugrálva kötöttem ki, majd miután megszabadultam mind a kettőtől, lehelyeztem őket a cipőtartóra, Yuyu sötét, belebújós párja mellé. Nem vagyunk sok négyzetméter tulajdonosai, mégis meg tudunk élni a két hálószobás albérletünkben. 

− Unnie, én hulla fáradt vagyok − csoszogtam végig begörnyedt háttal a rövid folyóson, majd kikerültem az útba lógó kanapét.

− Én is, Manócska. − Kezét a nagyra nyitott szája elé helyezte, ahogyan ásított. Hümmögve fordult a konyha irányába. − De még eszek egy kicsit, aztán alszok. 

− Fél nyolc van, ilyenkor már nem kéne enned. − Ráztam a fejem rosszallóan, majd legyintettem egyet a kezemmel.

− De ismersz, nem? Hajnali kettőkor is tudnék enni − ordította teli szájjal a konyhából. 

− Hát persze, te Szalonna expressz utas − kiáltottam vissza neki. Végig vánszorogtam a nappalin, kinyitottam a szobám ajtaját, és amint megláttam az ágyamat, ráugrottam. Yuyuval szinte ugyanakkora a szobánk, csak tükrözve vannak elhelyezve a bútorok. Mondjuk az én kuckóm minden értelemben normálisabb, nem úgy, mint az övé.  

− Neked is jó éjt! − Dörömbölt be az ajtómon. Hallottam, hogy chipset rág, végül besétál a saját szobájába a zacskóval zörögve. 

Magamra húztam a takarómat, arcomat pedig a párnába nyomtam. Egy percre se volt szükség, hogy elnyomjon az álom.

Másnap hezitálva indultam meg a sikátorban, kicsit ijesztő volt Ming-Yue nélkül mászkálni. Az esetek majdnem összesében együtt jelentünk meg a törzshelyünkön. De most dolga akadt, azaz bent fogták még egy délutáni órán. Meg akartam várni, de elküldött, hiszen nem várhatok rá három órán keresztül. 

Úgy volt, hogy csatlakozik hozzám a kajáldába, de annyira lefáradt, hogy egyenesen haza ment. Késő délután volt, mikor vacsorázni kezdtem, az után, hogy telefonáltam vele.

Nagyon furcsa volt. Alig voltunk ketten a helyiségben. Ilyen gyorsan pedig még sosem ettem. Mindig jól megrágom az ételt, miközben a napi történéseken agyalok. Most mégis gyors voltam, szinte időm se volt gondolkodni. Hamar le akartam lépni onnan. Meg is tettem.

Ismerős alak bukkant fel mögöttem, ahogyan hátra pillantottam a vállam felett. Az alig megvilágított szűk utcában ijesztően hatott az árnyék. Azonban ahelyett, hogy megszaporáztam volna a lépteimet, lassítottam. Nem tudom, hogy mi ütött a lábaimba, hiszen nem az agyam parancsait követték.

Az idegen se perc alatt ért utol, de még időben észhez kaptam, ahogy megpillantottam a fölém tornyosult árnyat. Megiramodtam. Esélytelenül.

Erősen rántott vissza magához, majd egyenesen a falnak lökött. 

− Még mindig a bocsánatomért könyörögsz? − duruzsolta a fülembe mély hangon. Arcomra pír szökött, kezdtem elveszíteni az elmém felett az irányítást. Örültem is meg nem is, hogy összefutottam ezzel az óriással megint. Majdnem kettéhasított a boldogság, ahogyan Yuyu elmélete motoszkált a fejemben. Csak arra tudtam gondolni, hiszen meglehetősen ismerős volt ez az égimeszelő.

− Te… − ejtettem ki irtózatos fáziskéséssel a mondatot, persze nem a választ a kérdésére.

− Én? − morogta, ahogyan közelebb hajolt a fülemhez. Arcának bal oldala csiklandozta a hallószervemet. Puha volt, nagyon selymes. Kénytelen voltam az ajkamba harapni, nehogy valami félreérthető hangot adjak ki. A sóhajtás igazán fura lenne ebben a helyzetben. − Én mi?

Legnagyobb meglepetésére remegő kézzel nyúltam sötét hajához, s a pár szálat, ami a szemébe lógott, kisodortam onnan. Lehet nem kellett volna, mert ez által felismertem a valóját. Az a srác volt teljesen rám hajolva, akibe akaratom ellenére fülig belezúgtam. Szó szerint.

− Te vagy az. 

Zakatoló szívvel ültem fel a meleg takarómat szorongatva, ahogyan az álomfoszlánynak vége szakadt. Sóhajtottam. Most szabad.