[FANmeeting] drei

Sziasztok!

Bevallom őszintén, hogy nem terveztem ennyire elhúzni. Sőt, nem terveztem, hogy írás helyett akár a League of Legends 2017-es Világbajnokságát fogom nézni. (Mint most, ugyanis a nyolcadik nap van ma, juhú.) Nem terveztem, hogy lesz kedvenc csapatom, sőt, azt sem, hogy a csapatnak tagja egy beszívott Mogyi lesz. De legalább tanulás helyett is tudok mást csinálni, nem csak írni. Továbbá, takarítás helyett is ezt nézem, föképp, hogy most SKT játszik, muhahaha. Fighting!

Szintén őszintén, nem gondoltam volna, hogy eddig fogok baszakodni ezzel a résszel. Végül is szerintem megérte, mert 1680 szó, kemény zagyvaság és humor keveréke. Bár az is megesik, hogy nem tudok viccet vinni a sorok közé, akár megbújtatni mögé, mégis megpróbálom. Ez a mostani részben nagyon érződik.

Kertelés nélkül, komolyan szólok hozzátok (inkább magamhoz xd), hogy nézzétek el nekem az esetleges hibákat. Néha egy cseppnyi türelmem sincs végigfutni az egész bejegyzést újra és újra, egészen addig, amíg hibát nem találok benne. 

Most pedig nem kkaebsong, hanem #SKTWIN.💗

Jó olvasást!

Sóhajtás mellett sikítani is akartam, de a törekvésem ellenére egy hang se jött ki a torkomon. Helyette remegtem, ziháltam, akadozva vettem a levegőt, s legnagyobb félelmemmé vált percek alatt az, hogy elsírom magam. Az álom annyira valósághű volt, hogy azt egyszerűen nem tudtam elhinni. Egyszerre volt hihetetlen és egyben hihető. Éreztem puha arcát az ujjhegyeimmel, mint még soha. Teste melegét, szuszogását, kisebb agresszív megnyilvánulását. Ki ne akarná ezt érezni? 

Arcomat a tenyerembe temettem. Vállam reszketni kezdett, ahogy néma zokogásba kezdtem. Mégis mi a fenéért ébredtem fel. Ha tovább álmodtam volna, lehet, hogy az álombeli énem elájul és Chanyeol pedig a karjában viszi haza. Akárhova. Messzire az emberektől, ahol végre szemlesütve kérhetek tőle elnézést, ő pedig szemrehányóan megmondhatná, hogy végig tudta. Azt, hogy én mentem neki, nem pedig ő tolatott nekem. Hátrafelé ugyanis egyáltalán nem láthatta, hogy jövök. Hát persze, hogy én vagyok a hibás, nekem kellett volna látnom, nem csak néznem. Hiába voltam farkas éhes hasonlóképpen Yuyuval, nem szabadott volna csak a tálcát bámulnom. Aztán kiakadni. Fenébe a heves természetemmel, visszagondolva képes lettem volna még megütni is. Vagyis azelőtt biztos, hogy megtudom, ki is ő valójában. 

Nagyon mélyről, valahonnan a szívem irányítása alatt előtört belőlem egy harci sikoly, ami az én esetemben hörgés volt. Nagyon lassan, perceken keresztül valami mozgásfélét produkáltam, kikászálódtam az ágyból. Ahogy csukott szemmel felegyenesedtem, s rövid sétára indultam a szobámban, ropogtatni kezdtem az ujjaimat. Mindenhol feketeség. Muszáj volt megfogjam az ágykeretem szélét, annyira megimbolyogtam. Ha nem teszem meg, lehet, hogy a kis, szőrös szőnyegemre hasalok. Az pedig nem lett volna jó buli, főleg, hogy szerintem nem lenne erőm feltápászkodni onnan. 

Az ajtóhoz csoszogtam a sötétben tapogatódzva, a nappaliba jutva sikerült felnyomnom az egyik lámpakapcsolót. Bár ne tettem volna. A hirtelen jövő megvilágosulás nagyon váratlanul ért, főleg a sötétből előmerészkedő énemet. Majdnem kiégett a retinám, de még időben a szemem elé kaptam a kezemet. Nagyokat pislogva, kissé nagyon támolyogva Yuyu ajtajához léptem, miközben legbelül elmotyogtam egy miatyánkot. 

− Yuyu − nyivákoltam, ahogy lenyomtam a kilincset, és átléptem a küszöböt. A szobában kevés fény honolt, leginkább gyertyák égtek. A halványpiros festék a falakon még fakóbbnak hatott a gyertyák által. Csodálom, hogy még egyetlen egy poszter, kép nem gyulladt fel az oltárban. Az ággyal szemközti fal tele volt Byun Baekhyun-ös dolgokkal, s ezek miatt látogatom a lehető legkevesebbszer ezt a helyiséget. Olyan, mintha egyenesen a srác bámulna vissza rád vagy ötszázmillió példányban.

Legjobb barátom imádta a szobáját, s vele együtt mind az ötszázmillió (nyomtatott) Byun Baekhyunt. Szerette az ágyát, leginkább a plüssöket rajta (meg a plüss Byun Baekhyunt), amik közé szeretettel bújik meg. Mikor elvonul a szobába, gondolom, hogy mindegyiknek köszön, kezdve a szeretett SzalonnaExpress-ének a vezetőjének. Tiszteleg egyet, majd beugrik a macik, kutyák, zöldségek, (khm) szalonnák közé. 

Most is az ágyán hasalt, a hátát mutatva nekem. Minden bizonnyal zenét hallgatott, mint mindig. 

− Yuyu − nyávogtam megint, csak most egy kicsit hangosabban. Összehúztam magam, ahogy lépkedni kezdtem. Félő, hogy a sok Byun Baekhyun közül az egyik él és lélegzik, megmozdul, majd segítségért könyörög. 

Hirtelen akkorát ugrottam, mint még soha. A gyér fényben valaki feltűnt a szekrényajtóban. Majdnem akkora, mint én, és ugyanazt csinálja, mint én… A szekrényajtón tükör volt, amiben megláttam magamat. 

Ming-Yue semmit nem reagált, csak tovább mozgatta a lábát az ütemre. Éppenséggel a The Eve táncos videóját bámulta laptopon, teljes képernyőn. Különböző hangokat adott ki, amiket nem tudtam hova tenni. Nálam ez az egyetlen videó, amit orrvérzés nélkül nem tudok végig nézni, így csak félig eltakart arccal néztem.

Lassan közelítettem az ágyhoz, a videó már végét járta, unnie-m lába is pihent. Talpa plafon felé mutatott, ami elég ihletet adott nekem. Tudom, hogy mi az egyik gyenge pontja (a sok közül, kezdve Byun Baekhyun-nel) Amint odaértem, megcsikiztem a talpát.

Ordítani kezdett, letépte a fejéről a fejhallgatót. Rángatózott, teste különleges szögekbe mozdult, de én nem hagytam abba, inkább mindkét kezemmel bizsergetni kezdtem a talpait. Meg akart rúgni, de még időben kitértem a lába elől. Azonban ezen erőfeszítése miatt akkorát fordult az ágyon, hogy a padlón kötött ki.

− Bakker, Manó − nyöszörgött a hátát dörzsölve, miközben felkelt a földről. − Meg akarsz ölni? 

− Ugyan már, milyen embernek hiszel engem? − mutattam meg neki a leg ördögibb vigyoromat. Sima szemforgatás volt a válasza. 

− De nekem nagyon úgy tűnik - mondta sértődötten. − Öreg vagyok én már a csiklandozáshoz. 

Tetetett megbánással lebiggyesztettem az alsó ajkamat. Nyüszítő hangot adtam ki, még az arcomat is megdörzsöltem az ökleimmel, hogy hatásos legyen. Pár percig ezt csináltam, amíg Yuyu meg nem bocsátott (igazából másodpercek alatt megtörtént), majd törökülésbe kuporodtam az ágyára. 

− Mi a baj, nem tudsz aludni? − nézett az éjjeliszekrényen lévő digitális órára, ami 22:17-et mutatott. 

− Volt egy álmom Chanyeol-lal, ami nem hagy nyugodni − motyogtam az orrom alatt. 

− Most lepődjek meg, hogy vele álmodsz? Ezt mindenki tudja − válaszolt hangosan nevetve. Rajtam volt a sor, hogy megforgassam a szemeimet. 

− Nem úgy, ez tényleg álom volt! − fontam össze a mellkasomon a kezemet és durcásan felemeltem az orromat. 

− Igen? Na, és mi volt benne? − Ült le velem szemben ő is törökülésbe, majd a térdjeire könyökölve bámulni kezdett. 

− Hát az úgy volt… konkrétan a holnapi nap játszódott le benne, vagy egy még meg nem történt nap − mondtam hevesen gesztikulálva, majd miután felfogtam a szavaim tartalmát, homlokon csaptam magam. − Chh, vagyis persze, hogy nem történt meg. Nem találkoztam vele soha és nem is fogok.

− Ne legyél már ennyire negatív, inkább folytasd − kérlelt, bíztatóan rám emelte kíváncsi tekintetét.  

− Nos, vagyis... tudod, csak az eléje hasonlított a napjainkra, mivel suli után te nem jöttél velem a kajáldába − tartottam egy kisebb szünetet, talán a hatás kedvéért, vagy, mert nem volt bátorságom folytatni. Nem tudom, erősen szurkált a szívem és alig kaptam levegőt. Meglehetősen zavarban voltam minden egyes alkalommal, mikor szóba került Chanyeol. Szeretek is, meg nem is róla beszélni, de iszonyú kínt érzek a mellkasomban. − És akkor egyedül mentem kajálni. Aztán tudod… a mai magas csávó, megjelent a sikátorban és nekinyomott a falnak. Nem úgy, nem történt semmi… fura vagy ilyesmi − hadartam, hadartam és hadartam. Hiába próbálok érthetően beszélni, nem megy, mert leblokkol az agyam. 

− Hanem? − Yuyu nem bírt nem bele szólni. Kíváncsian húzkodta a szemöldökét, hol az egyiket, hol a másikat.   

− Az álombeli énem letapizta az arcát, így láthatóvá vált számára, hogy ő Chanyeol. − Kifújtam a bent tartott levegőt. Akadozva szívtam újat. Görcsösen vártam az unnie-m reakcióját.

− Mondtam én, hogy ő az − mondta ki a számára legegyértelműbb magyarázatot. Néha mégis a legegyszerűbb dolog a legbonyolultabb. Yuyu pedig szereti leegyszerűsíteni, még akkor is, ha úgy oltári nagy butaság lesz belőle. 

− Nem! Ne is folytasd − sikkantottam félhangosan, majd közelebb hajolva a tenyeremet a szájára tapasztottam. Ha egyszer elkezdi, sose hagyja abba. Bacon-Unnie kérdőn, majdnem kieső szemekkel bámult rám, így hozzá tettem a mondandómhoz: − Kérlek!

− Oké, értem én, hogy te nem látod az esélyt erre, még a csodás álmod után se, de bármi megtörténhet. − Emelte fel védekezően maga elé a kezeit. Magyarázata végen azonban újra mindentudóan mutogatni kezdett a mutatóujjával. − Most pedig menj szépen visszaaludni, s higgy abban, amit a szíved diktál. 

− Haha, hogy hihetnék neki, ha nincs is? − Tettem fel életem egyik legköltőibb kérdését. Láttam Yuyu szólásra nyitott száját, de még időben megelőztem: − Oké, ne mondd el megint, hogy túl negatív vagyok. Felfogtam. Jó éjt!
Vállamat vonogatva tápászkodtam talpra. Bevágtam a durcit, nagyot sóhajtottam, de megpróbáltam nem észrevenni magamat. Feltéptem az ajtót, majd hevesen becsaptam magam mögött. 

Körülöttem megjelentek a fekete, gomolygó felhők, amik nagyon lassan ellepik a testemet, végül egyenesen az alig létező lelkemhez érnek, s azt is bemocskolják. Rég találkoztam már velük, de szinte mindig felbukkannak, ahogy kételkedni kezdek magamban. Olyankor a hangulatom nagyon hullámzik, mindenben és mindenkiben a rosszat látom. Nehezen veszem a levegőt, de az asztmámra fogom a fulladó köhögésemet. 

Lekapcsoltam a nappaliban a lámpát, bár már pont hozzászoktam a fényhez, mégiscsak a sötétre vágytam. A szobámba érve átvedlettem a sötétkék farmeremet és a bordó kötött pulcsimat a sárga, kacsás pizsamámra. Telefonomat feldugtam a töltőre az éjjeli szekrényemen, s újra álomra hajtottam a fejemet.

Reggel dörömbölésre ébredtem. Elfelejtettem, hogy elfordítottam a kulcsot az ajtómban. 

− Nyisd már ki, Loki! Kelj fel! − Ütötte megállás nélkül az ajtómat ököllel. Mintha megrázott volna az áram, félrehajítottam a takarómat, s kipattantam a (nagyon kényelmes, meleg) z ágyból. – El fogunk késni. 

− Nincs kedvem bemenni − motyogtam, ahogy kinyitottam az ajtómat. Yuyu állt ott indulásra készen, még cipő is volt rajta. Szemei elkerekedtek, a szája is tátva maradt, ahogy észrevette, hogy még sehol nem vagyok öltözködés téren. 

− Szörnyen nézel ki − biggyesztette le az ajkát. Tudtam, hogy nem szereti ezt a pizsimet, de hogy ennyire. − Nem viccelek. Mi ez a haj? Mik ezek a karikás szemek? Mi történt a száddal? 

− Basszus, te mégis miről beszélsz? − Félre löktem az útból és végig rohantam a folyosón, egyenesen a fürdőbe. A szobámban ugyanis nincs tükör, hiszen nem vagyok hajlandó magamat bámulni egész végig. A kis helyiségbe érve a tükör visszaadta a legijesztőbb látványomat, amim eddig volt az életem során. A hajam szanaszét állt a fejem tetején, de a nyakamnál szinte az egészet  befedte, annyira megijedtem az álmom és a történtek miatt, hogy megizzadtam, ezért rátapadt. Arcomat még két lila, óriási (bazi nagy) karika takarta, ami zombi hatást keltett az egész megjelenésemben. Az ajkaim kicserepesedtek, az éjszakai tátott szájjal lévő alvásom miatt. (Bedugul mindig az orrom és ott nem kapok levegőt.) Legtöbbször tudom, hogy kiszárad a szám, ezért nagyon sokat rágom, az éjjel sem maradhatott el. Látszódott, hogy tiszta seb és fel van dagadva.

− Te így nem jössz velem sehova! Majd kimagyarázlak valahogy, csak kezdj végre magaddal valamit! − Ming-Yue idegesen túrt a hajába, ahogyan végignézett a tükörképemen. Meglépő, de még ő is elborzadt a látványtól.

− Pedig hulla jól nézek ki − kezdtem bele a viccelődésbe, de a komoly tekintete belém fojtotta a további poénokat. Sarkon fordult, s átsétált a konyhába. Az ajtón kikukucskálva láttam, hogy a magának készített szendvicsek közül kettőt elpakol a táskájába, kilép az előszobába,  hátára kapja a kabátját és a kezében a lakáskulcsot markolászva kilép az ajtón, majd bevágja maga mögött.