[FANmeeting] einz

Sziasztok!

Fura, de megint itt vagyok. Emészt az iskola, marja a lelkemet a tanulás, égetnek a tanárok és az osztálytársak hülyeségei. Próbálkozom életben maradni, egészen az érettségiig jutni és félévkor nem megbukni. Eddig még megy, megvannak nagy nehezen a kettesek, kivéve németből, mert abból kaptam egy egyest. Lol. De komolyan, egy (vagy kettő) hét egy teljesen új téma megtanulására, sőt, két szöveget kellett volna megtanulni. Keményen az egyikig jutottam. Csakis azért, mert nem szeretem az orvosokat. Mindegy, mert a tizennégy tagú csoportból csak egy emberkének lett kettes, a többinek szintúgy egyes. Fail.

Ja, és itt vagyok, azaz vagyunk. Nem, még mindig nem diagnosztizálták, hogy skizofrén vagyok és nyílt elmével rendelkezem, hanem a legjobb barátommal vagyunk itt. Oké, lényegében csak én ülök a gép előtt, de meglehetősen sokat köszönhetek neki a történet írásában. Segített, habár néha igencsak nagy hülyeségekkel, de nélküle a sztori se sikeredett volna ennyire elmeroggyantra. Muhaha. Jó, nem lett elmeroggyant, inkább olyan, ami illik hozzánk. Ez a történek meglehetősen személyes lesz, lelkileg nem roncsoló, inkább építő, mivel szörnyen sok humort fogok belevinni. Bár csak az EXO-L-ek fogják megérteni javarészt, de próbálkozom emberi poénokat is beleírni.

Nem utolsó sorban: kkaebsong~ 

Jó olvasást!

Unalmas péntek délutánnak néztünk elébe. A nap vészesen lemenőben volt, körülötte az égen hol felbukkant egy esőfelhőcske, hol pedig nem. Néha sütött a Nap és élvezhettük a melegítő sugarait, néha pedig megfázásra voltunk ítélve. Ilyen ez az őszi időjárás. Borús, hideg. Kiszámíthatatlan. A szél megállíthatatlan tombolásba kezdett, ezáltal sok szirszar repült mindefelé. 

Sorban ácsorogva vártam, hogy végre kikérhessem magamnak a kaját Szöul legszélső negyed egyik legeldugottabb gyorskajáldájának a pultjánál. Előttem csak három ember várt a sorjára, ahogy elnéztem őket, mind egyedül fognak enni. Velem ellentétben. A legjobb barátommal jöttünk ide, egy nagyon hosszú, azaz két órás előadást hallgattunk végig az egyetem második legnagyobb előadó termében. Unalmas volt, rettentően. Megérdemeljük a gyorskaját.

− Unnie, nagyon éhes vagy? − kiabáltam hátra az ablak melletti asztalnál ülő legjobb barátomnak. Ő csak a telefonját nyomkodta (szerintem képeket mentegetett), miközben a hüvelykujját felmutatva a tudatomra adta, hogy farkaséhes.

Pár másodperccel később végre én voltam a soron következő. Kikértem a hamburgereket meg sültkrumplikat, ketchupot, neki kólát nyomtam a műanyagpohárba, magamnak pedig Sprite-ot. Fizettem, és megpróbáltam nem eltanyálni a rövid úton. Egyetlen egy tálcát kaptam, amin próbálkoztam egyensúlyozni a beszerzett zsákmányokkal.

Majdnem a megcélzott asztalhoz értem, mikor nekimentem egy nálam két, kis híjján három fejjel magasabb embernek, aki konkrétan nekem tolatott. A kezemből jóformán kiesett az eddig elképesztően nagy becsben őrzött tálcám, de még időben visszanyertem az egyensúlyomat.

− Hé, mi lenne, ha nem jönnél nekem? − Mérgesen pillantottam az előttem tétlenkedő óriásra, akinek sapka volt a kobakján. Világos farmer nadrágot és szürke kapucnis pulcsit viselt, a vállára terítve a fekete bőrdzsekije nyugodott. Sötét hajának vége látszódott csak ki, a sapka teljesen befedte a fejét. Lassan megfordult, és megpillanthattam... a siltje által eltakart arcát.

Hümmögött valamit, majd kicsit meghajolva, irtó lassan hátrálni kezdett. Attól féltem, hogy ismét neki megy valakinek.

− Minimum egy bocsánatkérés − emeltem fel a hangomat, mielőtt teljesen eltűnt volna a látókörömből. Mintha meghallotta volna, hirtelen megállt az ajtó előtt, és újra hátrafordult. Csak egyetlen egy jelzőt morogtam magamnak, "paraszt". 

− Bocsánat? − nevetett fel fennhangon, miközben a kapucniját a fejére húzta. − Te jöttél nekem, nem pedig fordítva.  − Vállat vont, majd zsebében keresgélve elővett egy fekete tárgyat, végül a fejére tette... a napszemüvegét. Napszemüveg ősszel? 

− Hát, de- − Kezdtem volna bele a magyarázatomba, de az óriás sarkon fordult és kilépett a kajálda ajtaján. 

− Loki, éhes vagyok! − szólalt meg mellőlem az unnie-m. Mielőtt szembesítettem volna a ténnyel, hogy most nem érdekel, mert az idegen után megyek és megmondom neki a magamét, óriásit korgott a gyomra. Így kénytelen voltam az asztalra tenni az eddig szorongatott tálcát az elfehéredett ujjaim közül.  Csalódottan huppantam le vele szemben és nagyon sóhajtottam a fülledt, zsírszagú levegőből. 

− Extra bacon-öset kértem, csak neked. − Kacsintottam rá, miközben a dobozában lévő hamburgerre mutattam. Ijesztően szereti a szalonnát, nem tud betelni vele.

− Köszi, Manó − küldött puszit a kezeivel (ő az egyedüli, aki ilyen mozdulatokat csinál), majd rátámadt a hamburgeres dobozra. Hozzánk nőtt, hogy ő ezen a becenéven szólít, mivel nem vagyok egy égig érő paszuly, én pedig Bacon-Unnie-nak szólítom a szalonna imádata miatt.

− Mekkora poén volt, mikor Lee tanárúr nekiment az asztalának, nem? − kérdezte teli szájjal. Felidézem lelki szemeim előtt az ősz, igencsak kopaszodó férfit, aki már rég nyugdíjas lehetne, de túlságosan kötődik a szakmához. A mai előadást ő tartotta az egyik fiával, aki szintúgy tanár az egyetemen. Mindig nevetés kap el, ha visszagondolok a mai óra fénypontjára, ami nem más volt, hogy Lee tanárúrnak véletlenül nekiment az asztal, legalábbis állítása szerint. Kisebb összetűzésbe kerültek a fiatal tanárral, mert az öreg azt állította, hogy a saját fia tolta mögé az asztalt, hogy nekimenjen. Még a hallgatók véleményét  is kikérdezte. De persze többségünk nem tudott válaszolni, hiszen azzal voltunk elfoglalva, hogy visszatartsuk a nevetésünket. 

− Ja − mondtam a burgeremre összpontosítva. Szeretem, ha a sajt, hagyma, uborka, paradicsom, marhahús és saláta, meg némi szalonna íze árad szét a számban. Megunhatatlan. Hiába, hogy egészségtelen. 

− Te, hallod, ki volt ez a csávó? − húzogatta a szemöldökét kérdőn. A krumplis kosárhoz nyúlt, majd egy marékkal nyomott a szájába. − Talán ismered? Jó magas hozzád képest. Úgy néztél ki mellette, mintha a húga lennél vagy valami hasonló. Persze, ha Chanyeol lett volna, tök aranyosak lettetek volna, de így… Mondjuk nem tudom, hogy Chanyeol mit keresne itt, ebben az eldugott gyorsétteremben, pont a törzshelyünkön. 

− Nem ismerem − szóltam közbe, mielőtt teljesen belemerül Chanyeol elemzésébe vagy abba, hogy milyen égő vagyok egy két fejjel magasabb csávó mellett egészen addig, amíg az nem ő. 

− De figyelj ide, mi van, ha éppen ő volt? − Dobott be a szájába még pár marok sültkrumplit, miközben kibontotta a második hamburgerét is.

− Ezt nem tartom valószínűnek. − Műanyagpoharak fölé hajoltam, hogy megnézzem, melyikben melyik üdítő van. Miután realizáltam az átlátszó folyadekomat, aminek imádom a cukros ízét, a kezembe vettem és szürcsölni kezdtem a szívószálon keresztül. 

− Én pedig igen. Eljött érted, hogy megkérje a kezed, de te túl bunkó voltál vele, ezért majd visszajön holnap. − Újabb adag krumplit juttatott a szervezetébe, miközben falta az extra baconös hamburgerét. 

− Na, ez még nagyobb valószínűtlenség. − Nevettem ki az állítását. Kicsit, azaz egyáltalán nem látja reálisan a világot jelenleg, mivel szóba került Chanyeol, de nem baj. Megszokható. Pár év múlva te is hülyeségeket fogsz mondani, ha össze vagy zárva vele. − Bacon, jobb lenne, ha leszállnál a szalonnajáratról.  

− Dehogy szállok! A legjobb járat a világon, főleg, hogy a Bacon hercegnőmmel utazhatok rajta − mondta, majd lenyelte az utolsó falatot. Az üdítőért nyúlt, majd jó nagyot kortyolt belőle. Mintha órák óta nem ivott volna semmit. 

− Pedig lekéne. Legalábbis nyugodnod. − Bólogattam mindentudóan.  Ő csak értetlenül bámult rám, folytatta a kólája kortyolgatását. Gyakran esik meg, hogy annyira elkalandozik, hogy egy teljesen másik bolygón köt ki és arról fantáziál, hogy a Bacon hercegnőjével leigázza az ufókat. 

− De ez halál komoly, Manó. − Ért egyet magával a délután folyamán újra, megszámlálhatatlan alkalommal. Sokáig fog még agyalni az itt történtéken. 

− Igen, körülbelül olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás − forgattam meg a szemem. Félő, hogy nem fogom tudni elmagyarázni neki, mennyire esélytelen, hogy pont Chanyeolba botlottam bele és, hogy mennyire szürreális, hogy miattam jelent meg ebben a lepukkant étteremben. − És most én is halál komoly vagyok, szóval most komolyan, Unnie, még nulla egész egytized százalék esély sincs arra, hogy az általad kreált történet megvalósuljon. 

Zaklatottan nyúltam a tálcán árválkodó szalvétáért. Megtöröltem a szám szélét, majd összegyűrtem a szalvétát és visszadobtam oda, ahol eddig eredetileg nyugodott. Velem szemben ülő barátnőm követte a példámat; megtörölte az arcát. Bár utána még szívott az üdítőből, teljesen kiűrítette a pohár tartalmát. Rajtam volt a sor, hogy végre végezzek az evés-ivással, csak sajnos arról voltam híres, hogy brutálisan lassan étkezem. A világ leglassabb evője vagyok, és ezt sajnos nem a kis számnak köszönhetem. Képes vagyok mindenen órákig nyámnyogni. Unnie-mmal ellentétben én nem igazán szeretek enni. Ő viszont képes irdatlan mennyiségű elemózsát a szervezetébe juttatni. Szereti tömni a hasát.

Lassan felálltam az asztaltól, megfogtam a tálcát és megcéloztam a szemetest. Eközben a legjobb barátom, keresztnevén Ming-Yue, összeszedte a cókmókját és komótosan elindult az ajtó felé. Miután kidobtam a tálcán maradt étkezésünk által felgyülemlett hulladékot, a tálcát pedig visszatettem a helyérre, én is megindultam utána. Utunk persze nem tartott sokáig, csak az egyik szűk utcán kellett végig menjünk, hogy kiérjünk egy forgalmasabb útra, ahol volt egy buszmegálló.

– Ugye megvan mindened? – Nézett rám pár perc néma sétálás után. Csak hümmögni volt kedvem helyeslésképpen. Emésztenem kellett, és nem csak az ételt.