[Don't touch me] -1

Üdvözletem!

Kezdetét vette az iskola; a szenvedés. Utolsó évemet járom, akaratom ellenére. Hiszem, nagyon is, hogy nem fog sikerülni az érettségi. Nem bízok magamban. Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Nem hinném, hogy én valaha meg merek majd szólalni az emberek, sőt, vadidegen emberek előtt. 

Nem is tudom, hogy melyiktől rettegek a legjobban. Némettől? Ó, ugyan, a bemutatkozásnál tovább nem megy. Egyszerűen nem megy. Matektól? Ah, 1+1=3. Ennyi. Töri? Uh, Hitler bácsi volt a bébiszitterem. Magyar? Hm, na persze, hátha kihúzom a Bibliát és papolhatok a teremtésről… Úgyse fog menni. Legalábbis most ezt hiszem. Szó szerint fosok.

Nagyon húzos lesz ez így. Naponta 8 óra, este hat körül érek haza, de azért még másnapra tanuljak. Ironikus. Legyen szociális életem, kapcsolódjak ki. Szedjek össze valamicske bizalmat, amivel majd pár hónap múlva elő kell állnom. Igen, de hol? 

Szeptember elsején elkezdtem wattpadozni. Vagyis előtte. Nagyon EXO lázban élek. Esküszöm sajnálom a körülöttem lévőket, annyira fanolom őket. Talán a legjobb barátom miatt, de ez lényegtelen. Nélküle leragadtam volna, és a BTS-nél tartanék. De szerencsére nem. 
Nos, a wattpados témával arra akartam kitérni, hogy amit oda publikálok, azt ide is. Nem igazán szeretek oda írni, de kipróbáltam egy másik barátom miatt. És hát nem vészes, de tényleg. Olvasni még mindig jobb. A lényeg lényege annyi, hogy 1000-nél kevesebbek lesznek a szavak száma. Ja, és mielőtt elfelejteném: Oh Sehun rendel. Vagyis nem úgy, mint orvos. Sajnos ő lesz a paciens

Jó olvasást!

Energetic

Hogy létezhet úgy egy történet, hogy nincs eleje vagy egy kis bevezetője? Mesélő pedig a szóban forgó szereplő? Hát ez szívás, de tényleg. Ki akarná olvasni Sehun szemszögét, mikor én elmesélhetném, szépen sorjában, pont úgy, ahogy mindenki szeretné.

Így legalább az összes szereplő gondolatait ismerni fogjuk, nem csak Senshine-ét. Az övét olvasni megterhelő. 

Undorodik az emberektől, megveti ezt a fajt - amibe ugyan ő is bele tartozik -, de nem tud mit kezdeni a gyűlöletével. 

Neki élnie kell. Nem hagyhatjuk meghalni, túl aranyos ahhoz.  

Oh Sehun retteg. 

Fél megnyílni az embereknek.

Nagyon visszahúzódó, a kedvenc színe a fekete és a fehér, de ha azt mondjátok neki, hogy ezek nem színek (márpedig szerinte igen), akkor rá fogja vágni, hogy „piros”. Szereti a piros színt, de az egyáltalán nem illik a gyászhoz. Neki viszont gyászolnia kell. Nem muszáj, de ő akar. Erről nem tudtam lebeszélni.

Nem igazán hallgat másokra, még rám se, pedig én vezetem be a rettentően megviselő sztorijába az olvasókat. 

Nem hibáztatom, amiért néha meg sem szólal vagy, hogy percenként ki akar szaladni a mosdóba, hogy kezet mosson. Ez a mizofóbiával jár. Ez az ő betegsége. 

Retteg a kosztól.

Fél az emberektől. De ezt meg kell, hogy értsük, hiszen nem tehet róla. Nem ő akart mizofóbiás lenni.

Sehun gyerekkora nem volt felhőtlen. Véznasága miatt az iskolában piszkáltak az osztálytársai, sőt leginkább a felsőbb évesek. Fogdosták; mindig intim helyet tapogattak az ujjaik. Nap, mint nap a tudatára adták, hogy mennyire alá van rendelve mindenkinek.

Még a saját anyjának is, aki eladta a saját fia testét.  Utáljuk is az anyukáját, aki mindenben a pénzt látja. A kis vézna Sehunnie-ban is. Szerencséjére legyen - legalábbis Sehunnak -, hogy szóltam a másik szülőjének, s amint megtudta ezt az édesapja, megpróbált  mindig a közelében lenni és védelmezni őt.

Azonban a sors, mint egy nagyon rossz gyerek, vagy éppen, mint a fő gonosz, kicseszett Senshine-nal. Elvette tőle az apját, kit mindennél jobban szeretett, hiszen ő volt a szuperhőse, aki megmentette őt mindentől és mindenkitől. Az apuka rákos lett. Hiába vigasztaltuk Sehunt, hogy minden rendben lesz, még mi sem hittünk a saját szavunkban. 

Nem tudtam segíteni az édesapán, egyszerűen halálra volt ítélve, amiért segíteni mert Sehunnak. Ne gondoljatok rosszra, egyáltalán nem akartam, hogy meghaljon… Igen, most a mesélő is olyan pontra ért, ami nagyon érzékeny számára. Őszintén? Nem szeretek a halálról beszélni, hiszen az megannyi szomorúságot, könnyeket hordoz magával. Fájt látni Senshine könnyeit, megviselt arcát. 

Szörnyű volt, hogy egy lassan tizennégy éves kissrác ennyire leépül. Még kegyetlenebb volt, hogy ez ellen nem tett semmit Sehun édesanyja. Fogta a cuccait - meg persze Sehunnie-t - és a pasijához költöztek. (Költözött, ugyanis Sehun ott nem gyerekként volt jelen, inkább egy tárgyként, AMIVEL kedvükre szórakozhattak.) 

A mostohaapa egy iszákos, tahó, kopaszodó némber volt, méghozzá titkon egy pedofil. Régóta kavart Sehun anyjával, még az apja halála előtt is. Nem csoda, hogy érzelemmentesen reagált. 

A kopaszodó hapsi - akarom mondani a mostohaapa (akit Sehunnal karöltve utálunk) - nem csak egy nővel kavart. Volt egyszerre vagy hat neki, akik eltartották a löttyedt, punnyadt seggét, hiszen neki nem volt miből élni. Senshine édesanyját is csak kihasználta, de kit érdekel, ha a férfinak jó kapcsolatai vannak, nem igaz?
Estenként a pedofil belopózott Sehun kis lyukszerű otthonába (a pincébe volt bezárva, ismétlem bezárva) és megerőszakolta. 

Neki ez nem volt új, kezdett beletörődni, hogy mindenki kihasználja. Elkezdett abban a hitben élni, hogy ő mindenki alatt áll, ezért undorodni kezdett. Elsősorban magától, ezért most ilyen gyakran kezet. 

A sok erőszakos tett pedig eltaszította az emberektől és az ő koszos, bacilusos megmozdulásaiktól. 

Így lett mizofóbiás. 

Két kemény évet húzott le a pincében (majdnem két és felet). De megtalálta őt egy csapat rendőr - szóltam nekik, mivel nem bírtam nézni a kínlódását.
Szirénázva kiszabadították az összeesett fiút, a hapsikámat pedig - aki ennyi szörnyűséget okozott Senunnak - lecsukták. Nem kapott sokat, minimum 6 évet kell leüljön a rácsok mögött. 

Senshine-ot elválasztották az anyjától, leszámítva, hogy csak tizenhat éves volt. A kapitányságon segítő kezekbe került, onnan pedig egy gazdag család (Kim kapitány családjának) cselédje lett, hogy pénzt szerezhessen magának és, hogy legyen hol laknia.

Nem hagyhattuk lakóhely nélkül.
Sehun makacs volt, az elején nagyon is, ám mindig mindent megcsinált. Ingben, zakóban és kesztyűben. A biztonság kedvéért. Nem bírt hozzáérni a koszhoz, ami szerinte - csak szerinte - mindenhol ott lapul és arra vár, hogy összemocskoljon. 

Utáltam, hogy minden tevékenységét lassan, precízen végezte és csak akkor, mikor egyedül volt. Ezzel Kim Jongdae se volt másképp, a család legkisebb gyermeke. Jongdae arról volt híres  (igazából bármit tett, tökéletes volt), hogy ő maga a közvetlenség. Azonban a kis Dae fiú tartogatott ám magában meglepetéseket. Legfőképpen olyanokat, amik nem fognak tetszeni Sehunnak.