runaway

Annyeong!

Megérkeztem életem első ilyen témájú szösszenetével. Sose írtam még ilyet, bár mindig is akartam, hiszen sokat olvastam blogot meg persze mangát. Jó-jó, nem kell annyira hardra gondolni, hiszen amit én megírtam, az se az. Kisebb dráma szál húzódik meg benne, egy kicsikét angst: érezhető a boldogtalanság, a túlaggódás és a többi.

Nem tudom, hogy mi vett rá erre, hiszen ez eredetileg MEGINT egy Seventeen-es novella lett volna. De meggondoltam magam. Mivel emberből vagyok. Haha.

Ja, és Topp Dogg (vagy TOPP DOGG), a doggo-im (?), akikért úgy odavagyok. Sokat gondolkodtam, hogy melyik ship legyen, amit leírok. De végül játszadoztam a magassággal és a természettel, így Hansolt párosítottam Xerohoz. (2748 szó, ami így hűha!) Ja, meg így végére a fő dolgot: yaoi!

Jó olvasást!

Topp Dogg - Runaway

Rettenetesen tombolt kint a vihar. Fákat csavart ki a helyéről a szél, autókat és szemetet sodort magával az utcákon. Dörgött, villámlott. Az emberek félve húzódtak menedékbe a csapadék elől. Melyik hely lenne megfelelő az eső ellen, ha nem a Siebzehnte? A klub jele a 17’ volt, de egyértelműen németül kellett kiolvasni, hiszen a tulajdonos is Németországból származott.

Sok ember fordul meg itt, pedig nem nagy az egész helyiség. Nem nagy szám, haha, csak tizenhét. Egy kisebb luxusvilla nappaliját teszi ki, amiben található egy körbár a közepén, minden sarokban kanapék és ülőhelyek. Nyugatnak helyezkednek el az illemhelyiségek, és keletnek van egy színpad, ami fellépőknek van fenntartva. Nagyon zajos volt a ma este, hiszen megtelt a klub a menedékbe húzódó emberekkel. Volt köztünk anyuka, apuka, de még nagyszülő is. Persze a kölkök sem maradhattak el, hiszen a család tagjai. Bár kiskorúakat nem lehet beengedni, főleg nem csecsemőket. Az egyik eszeveszettül bömbölt a vihar miatt. Még a szájába nyomott cumi és kezébe adott csörgős játék sem csillapította a sírását. Alig bírtam gyógyszerrel és zajcsökkentő fülessel tompítani az idegrendszeremet. Nagyon irritáló! Minden este használt eddig, de most valahogy nem jöttek össze a mellékhatások. Ha nem esne az eső, be se tenném ide a lábam a dohányfüst és a részeg emberek miatt. De sajnos muszáj. Ugyanis itt dolgozom, ez a nyári munkám. Vannak olyan csodásan rossz napok, mint a mai. Mikor a tartalék generátorról kell az egész klubot működtetni.

Késő éjjel volt, mikor vége szakadt a viharnak és csillapodott kint a szél tombolása. Indultam, úgyse érek haza szombat hajnal révén. Meglehetősen fáradt voltam, hiszen a lelkemet is kiénekeltem az embereknek. Ritkán esik meg az ilyen, leginkább akkor, mikor a főnökömnek nincs pénze fellépőt hívni és én lépek fel. Sőt, most nagyon nagy volt a zűrzavar, mivel a tömeg nem akart lenyugodni. Féltették a szaros kis életüket. Így történt meg, hogy benyomtam egy mixet a kis keverőpultomon, és kiálltam a színpadra, mivel más nem volt hajlandó megmozdulni. Amolyan tartalék vagyok – mint a generátor –, aki vagy a bárnál kiszolgáló vagy pedig pincér. Igazából kidobó embernek jelentkeztem, de kiröhögtek, mivel túl magas és vékony voltam ahhoz a feladathoz.

A buszon, ami hazafelé vitt, alig voltak emberek. Amit nem csodálok, hiszen a felhőszakadás miatt mindenki a jó meleg otthonában csücsült. Bárcsak én is ott lennék! A sofőrön és rajtam kívül összesen ketten ültek, de még így is hangos az éjszaka. Megőrülök ettől a hangzavartól! A buszon periodikusan zörgött valami, ami kibaszottul zavaró volt a fülemnek.

A késő éjjel az nálam hajnali kettőt jelent, amit persze anyám nem igazán szívlel. Nem szereti, ha nem vagyok otthon. Pedig ő még akkor sincs otthon, mikor én igen. Ironikus. Ő persze egész nap távol lehet. Jobb is nem látni, hiszen ahányszor találkozom vele, az orromra köti, hogy egy senki vagyok. Nem hazugság. Nem esett az alma messze a fájától. Vicces, hogy pont egy olyan nő mondja meg nekem, hogy mi vagyok, aki másokat elégít ki. Igen; nincs nagy szakmám, igazából nem is vagyok előadó, és nem is nevezhetem magam fellépőnek. Hiszen, amit csináltam a színpadon az nem más volt, mint zenekeverés, meg egy kis kornyikálás. Nem nevezem magam semmi másnak, mint zenelovagnak. Mondjuk anyám csak csövesnek hív, aki szakadt ruhákban mászkál és a fején folyamatosan fejhallgató van. De rajtam legalább van ruha…

Nem is emlékszem, hogyan történt, hogy anyám kirakott a házából. Oké, érthető volt, hogy élősködő voltam számára, de azért mégiscsak a gyereke lennék. Legalábbis voltam. Hiszen aznap késő éjjel olyan gyorsan kapkodtam össze a cuccomat, ahogy csak tudtam, és még úgy se sikerült mindent összepakolnom. A laptopomat gyorsan bedobtam az egyik táskámba, mellé töltőt, a telefonomat, néhány papírt, a dalszövegírós füzetemet, egy párnát, plusz a hátamra terítettem egy pokrócot. A másik táskába gyorsan az összes – leginkább összes – ruhámat begyömöszöltem, s mire pislogtam egyet, máris a házunk előtt találtam magam kizárva. Otthon nélkül. Anya és család nélkül. Az ágyam nélkül. Az életemtől megfosztva.

Most pedig itt állok a legjobb barátom lakása előtt. Ő volt az első és utolsó lehetőségem. Választásom sem volt, csak az, hogy az utcán éjszakázom. Ahhoz pedig nem volt hangulatom. Még a végén összetűzésbe kerülnék egy csövessel. Azt pedig nem akarom, nem akarom halálra ütni. Nem akarom börtönben végezni. Nem fogom apám útját járni.

Lehet, hogy bunkóság így rátörni, egyetlen egy szó nélkül. De akkor mégis minek adott nekem is kulcsot az ajtójához? Talán csak azt akarja, hogy többet legyek nála. Igazából elhanyagoltam az utóbbi időkben. De nem véletlenül. Én akartam elhanyagolni. Azok után, amiket megtudtam róla, időre volt szükségem, hogy feldolgozzam. Sok hét kellett, míg hozzászoktam a gondolathoz, hogy a legjobb barátom férfiakhoz vonzódik. Hülye buzi, csak a közelembe férkőzött, hogy bármikor magáévá tehessen. 

Végül rá kellett jönnöm, hogy az hét év barátságunk alatt egyszer sem próbálkozott nálam. Nem adott semmiféle jelzéseket arra, hogy ő meleg lenne. Rendes volt hozzám meg minden, még a börtönbe is bekísért, hogy meglátogassam apámat. Támogatott, mindig ott volt mellettem. Szörnyen nyomulós volt, mindig kérdezett, de sose hagyott szóhoz jutni. Ahogy azonban teltek az évek, sok időt töltött egy bárban. Amiről azonban csak a nevét árulta el. Egyszer nem jött el egy megbeszélt találkozónkra, így kénytelen voltam felkeresni a szóban forgó bárt. Hát nem kellett volna. Láttam, ahogy meg akarják erőszakolni a nála kétszer nagyobb férfiak.

Szörnyű érzés kerített hatalmába, ahogy felidéztem lelki szemeim előtt a fájdalomba torzuló arcát, összepréselt ajkait. Csapzott világosbarna haját. Bűntudat járta át a lelkemet és a testemet, amiért nem érkeztem időben. Már jóval benne voltak, a  buliban is.  

Hezitálás nélkül ütöttem le a rajta heverő férfit, akit meglepetésként ért a támadás. A két testőre is megilletődve állt pár másodpercig, aztán megindultak felém. De én gyorsabb voltam, megragadtam a földön heverő nadrágra hasonlító rongyok egyikét, majd kézen ragadtam a barátomat és elfutottunk. Bár ő félig fel volt öltözve, mégis frusztrálva éreztem magamat, ahogy csupasz felsőtestére néztem. 

Amint elhagytuk a bár bejárati ajtaját, és a csendes utcára estünk – szó szerint –, levettem a kabátomat és a mögöttem loholó fiú vállára terítettem. Összegörnyedt a bőrkabátom súlya alatt. Azt hittem, hogy még a végén térde rogy a lábam előtt.

– Miért nem ellenkeztél, baszd meg? – kérdeztem Hansoltól ordítva. Felemelve a fejét rám nézett, kinyitotta a száját, hogy mond valamit. Helyette megrázta a fejét és lesütötte a szemét. Még mindig a kezemet szorongatta. Némán állt mellettem és csak nézte a kezünket. Kikerekedtek a szemeim, mikor megölelt, az arcát a mellkasomba fúrta. Pár percig csak csendben tűrtem, vártam, hogy elengedjen. De nem tette, helyette zokogásba kezdett.

Lassan, gépiesen emeltem a karjaimat a dereka köré. Simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. Egész testén remegés futott végig, ahogy megérezte biztonságot nyújtó ölelésem. 

– Ha akartam, akkor se tudtam volna. Nem láttad, hogy mekkorák voltak? – duzzogva hámozta ki magát a karjaimból. Sötétszürke szemeivel az eget fürkészte. Biztos, hogy nem akart a szemeimbe nézni. Ezek után én se mernék senki szemébe nézni. Bíztatóan a vállára tettem a kezemet.

– De, baszki, pont hogy láttam! Mire van a hangod? Nem tudtál volna segítségért kiabálni? – Idegesen megráztam a vállát, hogy végre rám emelje tekintetét. Világos haja kócosan lógott a szemébe. Ekkor homlokon csapta magát és kimondta:

– Csak, hogy tudd, baszd meg, direkt volt minden. Azért nem álltam ellen. Mert a testem nem tudott ellenállni! Mert meleg vagyok, érted?!

  ***

Összeszedtem minden képességemet, hogy minél csendesebben tudjam elfordítani a kulcsot a zárban. Nem szerettem volna Hansolt felébreszteni az igazak álmából. Ki tudja, hogy milyen messze jár a világunktól, valahol jó helyen. Ahol az igazi énjét élheti.

Mekkora egy gyökér lehet egy olyan ember, aki nem tudja elfogadni a legjobb barátja beállítottságát? Jó nagy, körülbelül száznyolcvanegy centi, mint én. Képtelen voltam a vallomása után a szürke szemeibe nézni. Még ha telefonon hívott is, vonakodva vettem fel.  Nem mintha ellenezném, hogy az emberek kifejezzék önmagukat. Nem erről van szó. Nem azzal van a baj, hogy meleg. Azóta majdnem eltelt három hét. Ideje szembe néznem vele és támogatnom őt, hiszen a legjobb barátom volt és lesz is.

Beléptem az ajtón és elém tárult az otthonos lakásának a beépített szekrényes és cipőtárolós szobája. Hansol arról volt híres, hogy nem használta azokat a helyiségneveket, mint konyha, nappali vagy fürdőszoba. Ő ezeket hűtőszekrényes, kanapés vagy fürdőkádas szobáknak nevezte. Nem volt nagy a lakás, bőven megélhetett benne két-három ember  szorosan egymás mellett, ha tudnak osztozni az egyetlen egy „fürdőkádas” szobán, egy kisebb „hűtőszekrényes” szobán és egy közepes „kanapés” szobán, ami kettő kihúzható kanapét foglalt magába. Ja, és egy hálószobát, amiben minden bizonnyal most Hansol húzza a lóbőrt.

 Lassan a parkettára helyeztem a táskáimat, majd összehajtottam az eddig vállamon nyugodó takarómat. Leültem az előtérben hagyott kisszékre, és kikötöttem az acélbetétes bakancsom fűzőjét. Levettem, és a sáros lábbeliknek kikészített újságpapírra helyeztem.

Megindultam a nappali felé, ahonnan fények szűrődtek ki. Bekapcsolva maradt a tévé. A feledékeny feje biztos elfelejtette. A szobában óriási kupleráj volt. Eddig ahányszor jártam nála, csillogó tisztaság honolt mindenhol, de most a dohányzóasztalon chips-es zacskók, üres üdítős dobozok voltak. Tele volt morzsával az asztal körül. A kanapé támlájára koszos, gyűrött ruhák voltak hajítva. Olyan volt, mintha napok vagy hetek óta nem tett volna itt senki rendet.

A konyhába pillantva láttam, hogy az összes szekrényajtó nyitva van hagyva, a szerények viszont üresek voltak. A tartalmuk egy része a földön hevert. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Á, biztos, hogy vad bulit tartott – amire nem hívott meg –, és kicsit eldurvultak a dolgok.

Lábujjhegyen a szobája ajtajához osontam, lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe. Elém tárult az, amit eddig soha a világéletemben nem láttam. Örültem is volna, ha nem látok. Picsába, miért vagyok én itt? Az éjjeliszekrényén különböző tasakok álltak gyógyszeres dobozokkal társítva. Néhány pirula szét volt szóródva a szoba padlóján a fehér por között. A padlózaton elfeküdt egy félig üres vodkás üveg.

Közelebb sétáltam az ágyhoz, amiben szétterülve feküdt egy fehér pólóban és egy szál alsógatyában. Megrúgtam, hogy ébredjen fel. Remélem, hogy annyira nincs kiütve. Nagyon lassan reagált, de végül kinyitotta sötét szemeit, körbenézett a szobában. Láttam, hogy nem ismeri fel, hogy hol is van. Elképesztő lassúsággal felült az ágyban, és még annál is komótosabban túrt bele hajába, hogy a szeméből kisodorja a rakoncátlankodó világosbarna tincseit. Tekintete végül rám talált.

– Én kurvára meghaltam, ha téged látlak! – kezdett kiabálni rám szegezve a mutatóujját.  Nem tudtam hova tenni ennek az állapotának a miértjét. – Ez kurvára a mennyország…

Botladozva emelkedett fel az ágyáról, miközben az utolsó szavait motyogta, és megindult felém. Kikerekedett a szemem, ahogy majdnem összeesett, de megkapaszkodott az ágya szélében. Nem sok választott el attól, hogy hozzálépjek és segítsek neki.

– Nem haltál meg, Hanmian – szólítottam a becenevén rekedtes hangon. Meglepődtem a hangszínemen, olyan volt, mintha mindjárt elsírnám magam. Úristen, nem gyengülhetek el öngyilkos hajlamokkal rendelkező ember mellett! Arcon pofoztam magamat. Erre a kijelentésemre megállt a kullogása közben. Két méter választott el tőle.

– Akkor mégis miért vagy itt? Hogy kiröhögj? Megverj? – Tárta szét értetlenül a karjait. Beszéde akadozott, alig lehetett hallani a hangját. Erősen gondolkodóba estem, hogy azt mégis, hogyan fogom a tudatára adni, hogy itt szeretnék éjszakázni. Pár napig.

– Nem, az istenért! – csattantam fel. Homloka ráncokba szaladt, ahogy tett egy lépest az irányomba.

– Vagy… kell valami? – kérdezte, nekem pedig megrándult a szemem sarka. – Hát persze, baszd meg, mi másért lennél itt?

– Hansol, ne értsd félre a dolgot – kezdtem bele lassan a magyarázatomba. 

– Azt mondod, hogy ne értsem félre? – Felnevetett. Becsukta a szemeit, ahogyan az arcát a plafon felé fordította. – Eddig egyszer sem kerestél, most meg idetolod a képedet? Ezt kurvára nem lehet félreérteni… dehogyis.

Hangjából csak úgy fröcsögött a szarkazmus, a felgyülemlett harag.

– Időre volt szükségem.

– Hát persze… hogy elhatározd magadban, a legjobb barátod egy meleg némber – idegesen túrt a hajába, ahogyan a lába előtt heverő üveget arrébb rúgta a padlón. – Eldöntötted már, hogy utálsz?

Kérdése annyira szíven ütött, hogy pár másodperc kellett, míg felfogtam súlyosságát. Hogy gondolhatja ez a hülye, hogy utálom? Elkezdtem rázni a fejemet, miközben vonakodva tettem egy lépést előre. 

– Én nem utállak – suttogtam, leginkább csak magamnak. Sose utáltam. Nagyot sóhajtott, majd lehajtotta a fejét és az előbb félrerúgott üveget bámulta. – Hanmian… nézz rám, ha hozzád beszélek!

– De nem tudok, ha így bámulsz azokkal a szemekkel – mondta vádlón. Végül felemelte a fejét és belenézhettem a sötétszürke szempárba. Olyan fény csillant benne, amit eddig még sose láttam. Tekintete a különleges fénytől eltekintve mégis szomorúságot tükrözött. Furcsa ötlettől vezérelve tettem még egy kisebb lépest felé.

– Miért csinálod ezt magaddal? – Hagytam figyelmen kívül az előző mondatát. Minél gyorsabban rá akartam jönni ennek az állapotnak az okára.

– Te nem ezt csinálnád… – döntötte oldalra a fejét, úgy bámult rám, ahogyan egy kicsit közelebb araszolt hozzám, majd folytatta: – ha szerelmes lennél a legjobb barátodba?  

Lélegezni is elfelejtettem. Irtózatosan közel álltunk egymáshoz, éreztem a belőle áradó jellegzetes alkohol szagot. Meg persze a nyugtalanságot a testében és a szemében tomboló vágyat. 

Hirtelen térdre rogyott. Időben guggoltam le és kaptam a könyökéhez, mert ha nem fogtam volna meg, elterül, mint egy jóllakott kisbaba.

Balkezemet felvezettem a karján a tarkójára, hogy megtartsam a fejét. Nagyon lassan közelített, én pedig ösztönösen közelebb hajoltam hozzá. Szemei kitágultak, majd mindkét kezével durván a hajamba túrt, hogy közelebb húzzon magához. 

Ajkát agresszívan érintette a párnáimhoz. Az első pár pillanatban ijedtem meg, egy másodperccel később már szinte azonnal tudtam, hogy mire vágyik. Azonban azt nem tudtam megadni neki. Ajka érintése rendkívül meglepett. Nem lehet, hogy ez megtörténik! Lefagytam, amint megéreztem, ahogy nyelvével végig simít az alsó párnámon. Az agyam mégis gyorsan kapcsolt, elővette a menekülési ösztönét. Automatikusan kezdtem eltolni magamtól, de egyszerűen nem ment. Nem hagyta magát, továbbra is erősen szorított magához, én pedig kis híján kezdtem megadni magam. Hagytam, hogy hátralökjön, így seggre ültem a szobában. Még közelebb mászott hozzám a lábaim között, egészen az ölembe. Csókját nem szüntette meg, egyre erőszakosabbá vált. 
Felhagytam a tétlenkedéssel, és a karjaimat dereka köré fontam. Evégett éreztem, hogy teste megenyhül. Kegyetlenül harcias csókja egyre gyengédebbé válik. Jóleső érzés futotta át a testemet, amit még én se tudtam hova tenni. Nem élvezhetem, ez egyszerűen képtelenség. Abszurd. Legnagyobb meglepetésemre viszonoztam a csókját. Rövidesen ajkai kényelmesen játszani kezdtek az enyéimmel. Egyik kezét a tarkómra helyezte és cirógatni kezdte azt. Összerezzentem, számat egy sóhaj hagyta el. Hamarosan nem csak viszonoztam a csókot, de annál is inkább kóstolgatni kezdtem ajkainak összes szegletét. Erre belemosolygott a csókba, én pedig szemöldök ráncolva agyalni kezdtem. Hogy a fenébe lehetséges ez?

Zihálva, levegőért kapkodva váltam el tőle. Leengedtem a karjaimat magam mellé a földre. Hansol ködös tekintettel bámult fel rám az ölemből, szája sarka meg-megrándult, ahogy megpróbálta visszatartani a vigyorgást.

– Először megkérdezném, hogy mit érez a legjobb barátom – háborodtam fel, és azon igyekeztem, hogy minél egyenletesebben vegyem a levegőt. A végén még meghallja, hogy milyen gyorsan és hangosan ver a szívem.

– És mi van, ha tudod, hogy a legjobb barátod, homofób? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Xero, ne kamuzz!

– Nem tudsz te semmit, hülye gyerek! – borzoltam össze barna tincseit zavaromban. Egyáltalán nem vagyok homofób.

– Én a tényekből indulok ki; nem kerestél, sőt egyenesen elrohantál előlem, amióta elmondtam, hogy… a saját nememhez vonzódom. – Megbontotta az ölelését, immáron a karjait összefonta a mellkasán.

– Te kis naiv, tényleg fogalmad sincs semmiről – sóhajtottam megrökönyödve. – Aligha érdekel, hogy kihez vonzódsz, amíg nem vagy együtt valakivel.

Saját magamat is megleptem a válaszommal. Jézusom, én most mit csinálok?

– Akkor… mégis micsoda? – tágra nyíltak a szemei, ahogy felfogták a szavaimat. Arcát pír borította, mihelyst megérezte a pólója alá nyúló kezemet.

– Csak rosszul esett, hogy ilyen sokáig nem mondtad el – susogtam magam elé, olyan hangosan, hogy csak ő hallja.

– Féltem, hogy eltaszítasz magadtól, ami meg is történt. Szóval nem egy nemlétező dologtól fostam egész életemben. Xero, ha mondtad volna… ha időben szólsz, hogy nem undorodsz tőlem… – hajolt a nyakamba kitérően, végül összeszedte magát: – akkor nem szándékozok öngyilkossá válni.

– Sajnálom, Hanmian.

– Nem kell. Rajtam volt a kötelesség, hogy elmondjam neked, de majdnem öt évig húztam. – Szomorúan elmosolyodott, majd a homlokát az enyémnek döntötte. – Egyébként is, mi volt ez a csók, Xero?

Éreztem, hogy az egész arcomat elönti a pír. Körülbelül annyira elvörösödtem, hogy egy érett paradicsom is megirigyelné a színemet.

– Te csókoltál meg, barom – nevettem kínomban. Mélyen a szemébe néztem, amiben még mindig tombolt a vágy, de eltűnt a szomorúság. Bánatos kiléte teljesen megszűnt létezni, helyette visszatért a jó öreg bedrogozott Hansol, akinek a szeme sarkában megjelentek a ráncok. Ezek voltak azok a nevetőráncok, amiért megszerettem őt. Várjunk csak, szeretem? Hát persze… mint barátot. Próbáltam győzködni magam.

– Újra meg is teszem – hajolt vészesen közel az ajkaimhoz, majd apró puszikat nyomott rá. – De csak akkor, ha nincs ellenedre.

Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy újra megcsókolt. Ajkaim szétnyíltak egymástól, ezzel utat engedve az elképesztően jól táncoló nyelvének. Legalábbis a nyelvemmel meglehetősen jól táncoltak egymással. Belemarkoltam a hátába, majd közelebb simultam hozzá. Semmi nem választott el minket. Semmilyen gátlás, félelem. Egyszerűen csak éreztük és szerettük a másikat olyannak, amilyen.

Én ebbe a hülye gyerekbe totál beleszerettem, bassza meg!