[Szükségem van rád] - 02.

Szép napot!

Megjöttem a projekt második részével. A kisebb, kusza történet igencsak a közepén van, remélem minden szava érthető és lágy könnyű olvasni a sorokat. Szintúgy a lány szemszögéből olvashatunk, aki igazából engem testesít meg. Tudom, bár hiba volt ennyi érzelmemet bele írnom, mégis élveztem az írását. (Hazudtam, szokjátok meg. Kínszenvedés visszaemlékezni a múltamra...)

Jó olvasást!

Celeste Park szemszöge

A karomat összefontam magam előtt, és úgy bámulok rá. Lehet, megérzi, mert elszakítja a tekintetét a többiekről, és körbe néz, végül megállapodik rajtam. Tetőtől talpig végig mér, majd úgy látom, mintha gondolkodóba esne. Hahh, na, szóval nem ismert meg. Fújtatok egyet, majd elindulok, mellettük elhaladva rá se pillantok, csak megyek egyenesen. 

Talán a kalap teszi ezt. Gyorsan nyúlok a fejemhez és lekapom onnan. Mihez kezdjek most vele? Ahh. Egy padra leülve magam mellé helyezem, a lábaimat törökülésbe magam alá húzom, s úgy bámulom a tavat. Most furcsán fénylik a naplementében. Hallom, ahogyan sétálnak mögöttem, hogy elhaladnak mellettem, de egyszer sem pillantok oda, mert nem érdekel, hogy ki az, vagy kik azok. Pár perc múlva leül mellém valaki. Érzem, hogy Ő az, de nem nézek rá. 

Így telik el majdnem öt perc, hogy csendben ülünk. Hát ez mind szép és jó, csak félek, hogyha kinyitnám a számat, egy szó se jönne ki rajta. Félő, hogy megtörök előtte. Mindig is elrejtettem előle azt az énemet, ami gyenge, csak azért, hogy Ő erős maradhasson.

− Mit keresel itt? − Most pillantok rá, ő pedig elrántja a fejét rólam és a tavat kezdi bámulni. Hogy képzeli ezt? Ezt mégis hogy gondolja? Miért, mit keresnék itt? Talán bedepiztem, mert elment, egyszóval otthagyott a semmiben, nem?

− Nem mindegy az? − kérdezem vállamat vonogatva. 

− Na, jó. Ne kezdjük el ezt − fújja ki a levegőt, majd ő is rám néz. Tekintetünk találkozik. Nem sok tart vissza attól, hogy a nyakába ugorjak, mégis tartóztatom magam. − Tudja azt valaki, hogy itt vagy?

− Nem − húzom el a számat. − Nálam van a telefonom, de ki van kapcsolva, hogy ne tudjon senki se elérni. Egyedül akarok lenni. Nem vagyok kíváncsi anyaékra! 

− Mivel jöttél idáig? 

− Busszal... − vonok vállat ismét. 

− Van pénzed a visszaútra? − kérdezi semleges hangon. Nem szeretem ezt a Jugnkookot. Egyértelmű, hogy ezt én váltottam ki belőle. Hiányzik a mosolya, mégsem merek szólni neki. Félek, hogy itthagy.

− Nincs. Vagyis van, de nem fogok vissza menni... 

− Miért nem? − Hajol közelebb hozzám kérdezés közben. Hátrább dőlök, mert zavar a közelsége. Kezemet összefonom a másikkal, majdcsak két másodperc múlva nézek ismét rá.

− Azért, mert nem és kész. Nehéz ezt felfogni? − Húzom fel a szemöldökömet és úgy nézek rá. Gúnyosabb stílusban válaszoltam, mint szerettem volna. Nem szeretném táplálni a kitörni készülő vulkánt. Azért, hogy enyhítsek a válaszomon, megejtek egy mosolyt, ami fintorba vág át. Válaszra nyitja a száját, de inkább visszacsukja, túl sok ember gyűlt körénk. Ez engem is zavar. De még mennyire, hogy zavar! Ez a személyes szférám, ki kérem magamnak!

− Gyere! − Állt fel és kezét nyújtja nekem, de én nem fogadom el egyből. Azt nézheti, hogy nekem nem kell a keze! Végül megfogtam, és hagytam, hogy felsegítsen a padról. A tó partján indult el, még mindig a kezemet szorongatva. Akármennyire is szerettem volna, hogy kihúzzam a kezem a kezéből, nem jött össze. Gyenge vagyok ehhez. Még nem vagyok képes őt bántani. Nem tudom elengedni, hiszen szükségem van rá.

Meglöktem magas alakját, és amilyen hamar csak tudtam, megpróbáltam kihúzni a kezemet a szorításából. 

Ő dőlt az erőmtől, én meg vele együtt. Nem sikerült kiszabadulnom. Most én is vizes leszek, a rohadt életbe!

− Te normális vagy? − Nézett fel rám, alólam. A szívem úgy zakatol, mint még soha. A hasamban újraéledtek a lepkék, úgy csapkodnak, mint még soha. Olyan érzés volt, amit még nem éreztem. 

− Nem, mint látszik − vigyorgok rá szemtelenül. Elmosolyodik. A gerincemben szikrák röpködnek, lábam reszketni kezd.

− Most nézd meg, tiszta víz lettem! − Mondja gúnyosan, engem utánozva pár perccel ezelőtt. Vállat akartam vonni, de nem ment. Nehéz a közelében mozogni. Hirtelen rám fröcskölte a vizet, ezzel visszahozott a valóságba, majd felkiáltott: − Most te is az leszel!

 Maga alá gyűrt a vízben. Fájdalmasan felszisszentem, az arcom meg lángolni kezdett. Egymás szemébe bámultunk, percek teltek el így, hogy senki mozdult meg. Nem mertünk megmozdulni. Képtelenek voltunk rá, nem akartuk megtörni ezt a pillanatot, miszerint ilyen még egy úgysem lesz. 

Végül fészkelődni kezdtem, mert már teljesen felszívta a ruhám a vizet. Elvigyorodott, majd egy kicsit engedett a szorításon. A hajam rátapadt a fejemre. Tudtam, hogy azt nézi, ezért az arcom még vörösebb lett. Még jobban elvigyorodott, kezdtem magam még jobban zavarban érezni. Kezemet végre kihúzom a markából, s sikerül végre felüljek. Ahogyan emelkedek egyre feljebb, és feljebb, ő is úgy távolodik el tőlem. Majd miután elég helyet titulálok magamnak a felkeléshez, felállok a vízből. 

− Ha megfázol, az a te hibád. Ne merd azt mondani anyukádnak, hogy miattam vagy tiszta takony, jó? − Rákapom a fejem, és gúnyosan rámosolygok. Én már sosem fogok hazamenni, minek? Elvigyorodik, majd ő is kisétál a partra mellém. Nem tudom, hova ez a nagy öröm. De ha már nagyon örül, olyan szép mosolya van, nem tudom megállni, hogy sötét szemébe bámuljak. 

− Bolond vagy, mondtam már? − Megrázza a fejét, hogy haja gyorsabban száradjon. Pólóját is lekapja, majd kicsavarja a vizet belőle, és gyorsan visszaveszi. De elég rálátásom volt a felsőtestére. Most, hogy fogok így tudni elaludni? Gyorsan megrázom én is a fejem, hogy a hülye képek sokasága távozzon belőle. Majd a trikómhoz nyúlva, megpróbálom kicsavarni a vizet. A nagyja kijön, de tuti, hogy megfogok fázni. 

− Miért nem veszed azt le? – Közelebb lép hozzám, és a trikó aljához nyúl. Kiráz a hideg, s a földet kezdem el bámulni. Hagyom, hogy a fejemen keresztül lehúzza rólam. Tulajdonképpen még marad rajtam ruha, mivel ott van a fekete top, na, azt már nem szedheti le rólam. Miután lekaptam a trikóm, elkezdte kicsavarni a vizet. Megpróbálom én is a hajamból. Kisebb-nagyobb sikerrel, már alig vizes, de azért egy törülköző jól jönne. 

− Nesze − nyújtja vissza a trikómat, majd egy köszönömöt suttogva el is veszem tőle. A hajamból újra kicsavarom a vizet. Utána hagyom, hogy ott lógjon. A táskámat sikerült időben ledobni a parton egy helyre, meg a kalapom. Szóval ők megúszták a fürdést. 

− Én megyek. − Kapkodom fel a cuccaimat, majd sietve távozni készülök. A karom után nyúl, és magafelé fordít. 

− Most miért? Szerinted valami rosszat csináltunk? − vonja fel a szemöldökét. Lesütöm a szemem, és vállat vonok.

− Minden rossz, amit én csinálok − sóhajtok egy nagyot, majd magyarázni kezdek: − Minden tönkre megy a kezemben. Soha nem azt hallom meg, amit kell. Én vagyok lecseszve mindenért, mikor én tényleg nem csináltam semmit. Ha valakinek segíteni kell, akkor ne segítsek, mert még jobban elromlik, ami elromlott. Semmire se vagyok jó. Nincs semmit. Én... Engem senki se szeret! Vagyis az is az én hibám, mert nem tudnak szeretni, mert én nem engedem!! Mert félek... – Háromszor csuklik el a hangom, de újra erőt veszek magamon, hogy befejezzem. Egy kövér kis könnycsepp folyik végig az arcomon. Gyorsan letörlöm, nehogy a többi is ideérjen.

− Befejezted? − Néz rám türelmesen. Én bólintok egyet, majd hagyom, hogy magához húzzon és megöleljen. Arcomat a nyakába fúrom, és a könnyeim utat törnek. Nagyon nem akartam gyengének tűnni a szemében. De én biztos vagyok benne, hogy minden vagyok a szemében, csak az nem, ami szeretnék lenni. 

− Nem akartam sírni... − szipogva távolodom el tőle, hogy a szemébe nézhessek. De ő nem néz rám, a tekintetemet kerüli. − Most biztos gyengének tűnők... Pedig én nem- 

− Nem! − Pillant rám, tekintetünk végre-valahára egybe fúródik. Akkor ébredek rá, hogy milyen közel vagyok hozzá. Mindig is közel szerettem volna lenni.

− Ne szidd magad, főleg akkor nem, mikor jelen vagyok. Én ezt nem bírom. Te tökéletes vagy, mondtam már, nem? Nekem az vagy. Legyen ez elég. Tudom, hogy csak egy ember véleménye, de az az egy ember is számít... − Elenged, miközben magyarázni kezd, majd a kezeivel hevesen gesztikulál. – Kérlek, csak ne! Ne kérj tőlem bocsánatot! Ne mondd, hogy mással milyen kedves vagyok, mert azt veszem úgy észre, hogy veled nem vagyok elég kedves, pedig igenis kedves akarok lenni hozzád.

Akaratom ellenére is elmosolyodom. Nem fogja azt sosem elfelejteni, ezt érzem. Tudom én, hogy kell az emberek lelkére beszélni.

A zokogásom csendesedett, miközben végig hallgattam. Majd miután úgy tűnt, befejeztem, néma zokogásba kezdtem. Remegő lábakkal léptem felé. 

− Fontos vagy számomra... − szomorú mosolyra húzza a száját, miközben magához ránt. Megölel. Állát a vállamra helyezi, majd belesuttog a fülembe: − Hiszel nekem? 

− Akármennyire is hihetetlen, amit mondtál − tartok egy kicsit hatásszünetet, majd folytatom: − Igen, hiszek neked. Szeretlek!