at night; you are my last chance

Hiya!

Ma van egy éve, hogy megnyitottam a blogom kapuját. (amúgy nem telik sorbehúzásra) (vagy wat) (utálom amúgy a bloggeres szerkesztést, de még mindig jobb, mint wattpadon/en) (haha) (kill me) (lol nope) (ok I'm done) 

EGY ÉVE. ÉRTITEK?

KICSIT SEM VAGYOK IZGATOTT, DEHOGY.

CSAK TÚLPÖRÖGTEM.

Mondjuk nem jelent semmit, hiszen szinte szart sem értem el az írásaimmal, sőt volt, hogy felbasztam magamat velük, mégis élveztem őket megírni. Részemmé váltak. Nélkülük nem tudnám tovább élni az életemet. Mármint nem mintha lenne életem. Mert még mindig egy élettelen senki vagyok. És írni se tudok igazából normálisan. Csak annyi van bennem, hogy le merem írni, amit gondolok. Ennyi.
DE ATTÓL MÉG HIHEEEEEETETLEEEN, HOGY ELTELT EGY TETVES ÉV. NEM?

Boldog szülinapot eme szennyemnek!

Jó olvasást!

„imádkozom az ég felé

de nem is tudom éppen,

hogy miért teszem”

Szerda, 02:17

Sajnálom, hogy ilyen későn zavarlak.

Régóta fontolgatom azt, hogy írok neked, de mindig elvetettem az ötletet, hiszen nincs szükséged egy újabb teherre az életedben.

Púp lennék a hátadon. Mint ahogy mindenki másnak.

Félek, de azt hiszem, hogy az összes bátorságomat megkergetem, és most már tényleg elküldöm ezt a fránya üzenetet neked.

Szörnyen zavarban vagyok, nem akartam rád törni, csak elkeseredtem.

Ez az üzenetet véglegesen elkeseredve írom. Úgy érzem, hogy segítségre van szükségem, de nincs kihez fordulni.

Szerda, 22:07

Fáj, hogy üveges szemekkel bámulok magam elé.

Rossz érzés üresnek lenni.

Rossz, hogy az emberek lenéznek.

Fáj, hogy azt hiszik, hogy utálom őket egytől egyig.

Rossz érzés tehetetlennek lenni.

Rossz, hogy fintorogva bámulnak le rám.

Elkeseredtem, de ahogy megpillantom az alakodat a sötét folyosón, olyan, mintha fénysugár világítaná meg, és ez egy félresikeredett mosolyt csal az arcomra.

Nem merek írni neked.

Nincs választásom: csak te. 

De ha megteszem, már te se leszel nekem, azaz végleg egyedül maradok.

Péntek, 23:23
Sajnálom, hogy nem írtam; azt se tudom, hogy merre van a fejem.
A munkahelyemről majdnem kicsaptak, hiszen egész álló nap szótlan vagyok. Ezt a kollégáim nem tudták szó nélkül hagyni, így megemlítették a főnökömnek.
Kisebb vita keletkezett, aminek a sikolyom vetett véget. Nem szoktam nyilvános helyen kiabálni, ott mégis elszakadt a cérna.

Nem is tudom, hogy minek mondom ezt el neked. Úgysem kapod meg a leveleimet.
Ha mégis, minden bizonnyal télen jó tűzelőd lesz.

Ha csak egyszer az életben összeszedném magam, akkor végre útnak indulhatnának, de belőlem kiindulva ez sose fog bekövetkezni.

Sosem lesz bátorságom ahhoz, hogy a valóságban hozzád szóljak. 

Te egy teljesen más szinten vagy.

Én egy senki vagyok.

Elvakít a fényed, hiszen ragyogsz.

Ne, ne is olvasd! Tudod, hogy mit?

Felejtsd el, amit eddig írtam neked.

Kérlek…

Kedd, 03:07

Bánom, hogy nem mertem eddig elküldeni neked azokat a bizonyos üzenetek.
Tényleg.
Lassan egy hete, hogy írogatom neked ezeket a leveleket, de még mindig csak az asztalomon sorakoznak. 

Félek a reakciódtól. 

Tudom, hogy túl kedves vagy, így nem nevettél volna ki, de a bátortalanságom megint legyőzött téged.

Pedig te olyan erős vagy.

Legyőzhetetlen.
Utánozhatatlan.

Mégis annyiszor alul maradsz, és elnyom ez az egész dolog, amit nem tudok irányítani.

Sajnálom, hogy panaszkodok, de másra nem vagyok képes.

Például tegnap az egyik kollégám ebédszünetben a hűtőajtót rácsukta a kezemre.
Szerintem a kisujjam eltört, de nem szóltam senkinek. 

És az egészben az a legrosszabb, hogy szerintem direkt történt az egész. Ma alig tudom megfogni a tollat, hogy írjak neked. Nagyon nehezen tudom mozgatni az ujjaimat.

Ha jobban megnézem, akkor lehet, hogy be is dagadt.

Kedd, 06:10

Rémálmom volt: leesett mind a tíz ujjam és a nyakamhoz gurultak, fel a testemen, majd megfojtottak.
Sikítottam, de senki nem hallotta meg.

Aztán egyszer csak beléptél az ajtón, én pedig félig holtan szólni akartam neked „menekülj!”, de az ujjaim elkaptak téged, és a szádba másztak, le a torkodon, a gyomrodból pedig véresen és belesen előtörtek.

Csapzott hajjal ébredtem fel. Majdnem hánytam. Felfordult a gyomrom.

Megnéztem, hogy megvannak-e az ujjaim a végtagjaim végéin.

Aztán elaludtam megint.

Szörnyen aludtam. Sőt, nem is aludtam, hanem fetrengtem az ágyban.
Szenvedtem, mert ha a kezem hozzáért a matracomhoz, ordítottam a fájdalomtól. 

Aztán egyszer csak zsibbadni kezdett, végül az álmosság elnyomta a fájdalmamat.

Remélem, hogy veled minden rendben.

Remélem, hogy sose fog megtörténni veled az, ami velem.

Remélem, hogy minden este szép álmaid vannak, és kihasználod az éjszakát.

Utálom bevallani, de bántottam magam. Megtettem, és nincs bűntudatom. 

Egyedül csak azt sajnálom, hogy ezt leírom neked. Meg persze azt is, hogy miattad is nyúltam pengéhez.

Csütörtök, 19:20

Tegnap a felettesem elküldött az ügyeletre, hogy megvizsgálják a kezemet. 

Ismételten én voltam a vesztes a csatában.

Nem feltűnően kinevetett az a kolléga, aki rám csukta a hűtőajtót.  Majdhogynem ördögi kajact hallatott, én mégis úgy tettem, mintha nem érdekelne. Pedig mélyen legbelül fájt.

Mart.
Csípett a tudat, hogy utálnak, és rosszat kívánnak nekem.

Az ügyeleten egyből orvoshoz küldtek, aki bekötötte a kezemet és a nyakamba helyezte. Azt mondta, hogy ne használjam 2-3 hétig.

Vajon mi lesz így velem? Mindent azzal a kezemmel csinálok.

Hazaküldött a főnök; táppénzre.

Mielőtt bealudtam volna a nappaliban a plafont bámulva, felhívott a nagynéném: a szüleimnek balesete volt, és most kórházban vannak. 

Egyedül vagyok itthon, fogalmam sincs, hogy mit tegyek. 

Nem merek bemenni a kórházba. 

Rettegek attól a látványtól, ami ott fogadhat.

Csütörtök. 21:18

A rokonaim eljöttek értem. Most értünk be a kórházba.

Félek bemenni a kórterembe.

Megtettem.
Bementem, és azt hittem, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj.

Édesapám eszméletlenül fekszik. Gépekre van kötve a szervezete. 

Édesanyám komában van, nem tudni, hogy mennyi ideig.

Megállás nélkül folynak a könnyeim. 

Azt kívánom, bárcsak én lennék most helyettük. 

Bárcsak minden rendben lenne velük!

Jó lenne, ha a világ megszabadulna tőlem...

Jó lenne, ha minden rendben lenne nélkülem.

Jó lenne, ha Anya felébredne, és meggyógyítaná Apát.

Sajnálom, hogy ezeket írom neked.

Mindent sajnálok!

Nem lett volna szabad, hogy elkezdjem, mert akkor már te is fogsz tudni róla.

Egyedül kellett volna a sírba vigyem. 

Egyedül kellett volna… nem pedig belerángatni egy teljesen védtelen, ártatlan, szeretnivaló embert, mint te.

Belegondolni is rossz, hogy valaha eljutnak hozzád ezek a levelek.

Ne haragudj, tiszta könny lett a papír, de nem találok mást itt a kórház folyosóján.
Szúr a mellkasom.

Szenvedek.

De a szüleim jobban szenvednek, és még vagyok olyan szemtelen, neveletlen nyomorék, hogy panaszkodok.

Hazaküldött az orvos, miután kicserélte a kötést a kezemen.

Péntek, 07:05 

Nem tudtam éjszaka aludni. 

Vártam, hogy értesítsenek a kórházból, de nem tették meg. 

Nagynénémről sem tudok semmit.

Újra egyedül vagyok.

Fázom.
Remegek.

Nem tudom, hogy mi lesz holnap.

Remegnek a térdeim, ezért ki sem kelek az ágyból. 

Remegnek a kezeim, ezért nem írok neked.

Nem bírom szó nélkül hagyni az érzéseimet. Te vagy az utolsó választásom. 

A reményem. 

Annyira szeretném, hogy meghallgass, hogy a hangoddal elringass.

Simogasd a hátam.

De tudom, ezek csak vágyálmok.

Vágyom rád, sajnálom. 

Bevallom, beléd kapaszkodom, mert másba nem igazán tudok.

Te talán még el is bírsz engem, ha már nem magadtól tartanál meg.

Nem tudok mozogni.

A könnycsatornáim lassan kifogynak, érzem, hogy kiszárad a szemem.

Tegnap óta nem ettem semmit. 

Ma sem fogok.

Nincs erőm.

Gyenge vagyok.

Mégis reménykedem, hogy minden rendben lesz.

Hogy… veled jelenleg is minden oké.

Kívánom, hogy te ezt sose éld át.

Nem látok a könnyeimtől.

Hétfő, 04:04

Hétvégén a szüleimet bámultam. 

Ültem.
Sírtam.
Sírtam és sírtam.

Egyszer az egyik kezét szorítottam, máskor a másikét.

Elárasztottam a kórházi lepedőt a könnyeimmel. 

Szombat este bent éjszakáztam. 

Vigyáztam rájuk, és vártam, hogy csipogjon a műszer.

Vártam, hogy legyen valami életjelük, mégsem adtak magukról semmi információt.

Az orvos az mondta, hogy édesapámnak fájdalmai vannak, a bordái több helyen is eltörtek, az egyik csont akadályozza a légzést. 

Azt kérdezték tőlem, hogy tegyék-e mesterséges kómába. Én egyből nemet mondtam.

Mi van, ha sosem tud felébredni belőle? Mi van, ha Anya egyedül marad?

Apának rohama lett.

Benyugtatózták, engem kiküldtek a folyosóra. 

Apát egy másik terembe vitték, ahol újabb, erősebb infúziót nyomtak a szervezetébe.

Anya egyedül maradt, bementem hozzá, hogy legyen társasága. Azonban minden szavamra a gépek egyenletes csipogása válaszolt.

Letaglózott.
Estére Apát visszahozták Anya mellé. Jobb állapotban voltak, ahogy egymás mellé kerültek.
Az orvos azt mondta, hogy látja az esélyét annak, hogy rendbe jönnek.

Boldogan mentem haza. 

Négy perccel ezelőtt értesített az egyik nővér, hogy édesapámnak megint rohama volt. Anyának pedig lassult a szívverése. 

Nem hagyott nyugodni a gondolat… vajon mi lesz velem nélkülük?

Oh, ne haragudj, el is felejtettem, hogy neked írok. 

Neked annyira könnyen megnyílok. Amint meglátom a mosolyodat, azt gondolom, hogy minden renden lesz a végén.

Szombat, 21:34

A hét első felében volt, hogy rendben voltak a szüleim, aztán szerda hajnaltól rosszabbodott az állapotuk. Apának rohamai voltak, Anyát többször kellett lélegeztető gépre helyezni, mert a szervezete nem működött rendesen. Nem vett rendesen levegőt.

Újból pengéhez nyúltam.

Bántottam magam ott, ahol értem.

Sajgott a karom, a szívem. 

Mindenem fájt, de megérdemeltem. 

Nem tudtam nekik segíteni. 

Nem voltam ott időben. 

Mindenről én tehetek.

Véres lett a paplanom, ezért kikászálódtam az ágyból, de meginogtam. Talán a négy nap étel-ital nélkül elfogyasztotta minden erőmet. Semmit nem éreztem, csak azt, hogy erőtlen vagyok.

Nehéz volt mozgatni a lábamat. Gyorsan indítottam egy mosást, lemostam magamról az undorítóságot: a rám száradt vért.

Aztán egyszer csak belenéztem a tükörbe, teljesen véletlenül. 

Szörnyen festettem. 

Nem csodálom, hogy mindenki itt hagy.

Akartam kezdeni magammal valamit még a reggel folyamán, de nem tudtam.

Szerettem volna megnézni a szüleimet, de nem tudtam bemenni a kórházba, mert behívtak dolgozni.

A kollégám, aki nem szeret, fintorogva nézett a nyakamba kötött kötésemre.
A felettesem azt mondta, hogy eltanácsol egy másik irodába. Nem igazán értettem, hogy mi van, de pár perccel később rájöttem. 

Amíg otthon vagy a kórházban töltöttem a napjaimat, addig a munkahelyemen az a pletyka ment, hogy megpróbáltam megütni a kollégámat, ami persze rosszul sült el. Elestem, és ott tört el a kezem.

Ez a pletyka persze szóról szóra kamu. Sose lennék képes erre.

Szerintem ezt már te is tudod. Ahogyan azt is, hogy te tartottál eddig életben.

De senki sem ismer igazán. 

Így elfogadtam a tényt, hogy kirúgtak.

Most behívtak a kórházba és várom a hírt. 

Legalábbis vártam egy jó hírt, mit nem kaptam meg.

Anya szíve megáll, többször is élesztették újra.

Apának belső vérzése lett, amit későn vettek észre az orvosok.

Apát este tízkor kezdték műteni. Azóta is várom a műtét végét.

Várom és sírok. 

A papír fölé vagyok görnyedve. 

Szorítom a tollamat, és nem tudom abbahagyni a berögzült mozdulataimat.
Leírom neked nemes egyszerűséggel azt, amit éppen gondolok.

Vasárnap, 00:11 

Apa meghalt éjfélkor. 

Alig tudtam felfogni a tényt, hogy nincs többé, mikor tizenegy perccel később azt is közölték velem, hogy édesanyámnak a szíve leállt.

Leütötte az utolsó ütemet, ami... már sose kap választ.

Itt az ideje, hogy a leveleim szintúgy válasz nélkül maradjanak.
Egy felejthető személy vagyok, akinek nem maradt senkije. 

Egy teljesen érthetetlen ember, aki a szülei halálát egy teljesen ismeretlennek írja le először.

Meg szeretnék halni, de tudom, hogy a gondolat, hogy te még életben vagy, az éppen elég a számomra.

Éppen ezért hajnali egy órakor feladom a postán mind a 10 levelet, amit a szörnyű időszak alatt írtam.

Rettegek.

Vajon engem is utolér a halál?

Anya, Apa, sajnálom, hogy ilyen rossz gyerek voltam. 

Sajnálom, hogy elüldöztelek titeket magam mellől. 

Sajnálom, hogy nem tudtalak titeket megmenteni…