[FANmeeting] sieben

Halihó!

Fogalmam sincs, hogy mit írjak. Tegnap volt a szalagtűzés a végzős évfolyamnak. Annyira izgultam, mikor kimentem a szalagért, hogy az osztályfőnököm azzal nyugtatott, hogy „jó lesz ez”.

De nem tudtam lenyugodni. Ott ültünk nem tudom hány percig, ameddig a másik két osztályt tűzték, a fejemben pedig az elmúlt évek leperegtek. A boldog és szomorú emlékek is egyaránt. 

„De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam.”

És nekem fogalmam sincs, hogyan is indultam neki még 2014-ben ennek az egésznek. Nem tudom, mi volt a célom, hogy mi lebegett a szemem előtt. Egyszerűen csak azt tudom, hogy túl akartam élni ezt az egészet. Tegnap pedig keresgéltem a kincset, miközben vártam, hogy sorra kerüljek. Aztán egyszer csak felébredtem az álmomból a nevemet hallva. 

Rájöttem!

A kincs a szalag, amit tegnap sikerült megszereznem. Kincs a legjobb barátom, a barátaim, akiket négy év alatt megismertem. Kincs a sok közös perc, másodperc. 

Félúton vagyok, hogy lezárjam ezt a korszakot az életemben, s most már van kézzel fogható bizonyítékom is, amit minden alsóbb éves irigyel.

Boldog vagyok, mert egyszer sem sírtam el magam. Tánc közben pedig annyira komolyan, fapofával bámultam magam elé, hogy még ha szerett is volna kijönni a könny, nem tudott az arcizmomtól. (lol, nem ám) 

Szomorú vagyok, mert késett a rész. Jó, igazából nem terveztem be pont tegnapra, de ha nem maradunk a bálban, biztos vagyok benne, hogy közzé tudom tenni. De nem tudtam.

(Remélem ismerős Kosztolányi Dezső Boldog szomorú dal c. verse)

1912 szó. Nincs több mondanivalóm.

Jó olvasást!

A bár nyüzsgött az emberektől. A piros, pink, kék, zöld és sárga neonfények keveréke kivakította a szemem, ahogyan visszaverődött az izgő-mozgó emberi testekről. Egyből szorongás fogott el, azonnal haza akartam menni. A bárhoz vezető úton körülbelül öten hozzám értek, a hátam pedig borsózni kezdett az undortól. Szólni szerettem volna Ming-Yue-nak, de eltűnt a közelemből. Hirtelen cövekelt le a lábam, ha akartam volna, akkor se tudom megmozdítani. Az emberek hada körülvett. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. 

Valaki megragadta a karom és az egyik irányba kezdett húzni. Nekimentem valakinek, aki taszított rajtam egyet, egy akkorát, hogy majdnem elestem. Valaki más megragadta a szabad karomat és az ellenkező irányba kezdett rángatni. Egy harmadik kéz a nyakamhoz kapott, fojtogatni kezdte azt. Nyelni, lélegezni se mertem, csak kétségbeesetten pásztáztam a helyiséget segítségért. Tekintetem találkozott egy férfiéval, aki eddig szúrósan nézte az embereket. Ahogyan rám nézett azonnal elindult felém, az arca még jobban elkomolyodott. Közelebb érve megláthattam a security feliratú pólóját, s végre felmertem lélegezni. A három támadómat eltávolította a személyes szférámból. Tántorogni kezdtem valamerre, amerre a pultot gondoltam.

Hevesen kapkodtam a levegőt, de meglépő módon nem csak légszomjam volt. A bárpulthoz érve észrevettem Yuyut, aki már a széken csücsülve társalgott a pultos lánnyal. A számomra idegen emberrel igazán hamar megtalálták az összhangot. Nevettek, észre se vették, hogy szinte a pultra estem. 

− Na, idetaláltál? − nevetett rajtam Yuyu, ahogy nehezen, de felküzdöttem magam a bárszékre. 

− Kérek narancsot! − Türelmetlenül a pult felületére csaptam a tenyeremet. A pultos megfordult és egy poharat helyezett elém, amibe töltött valamit. Minden bizonnyal narancslét, ahogy kértem. 

− Hol voltál eddig? − Barátnőm hangja ébresztett rá, hogy nem kéne elbambulnom. Pedig olyan színesek azok az üvegek velem szemben a polcon. 

− Valakik rám mozdultak − mondtam halkan. A pohár szélét a számhoz emeltem és beleittam. Hiba volt. Alig éreztem meg az ízét, máris kiköptem, egyenesen a kiszolgáló csajra. − Ez a narancslé romlott. 

− Mert vodkanarancs, te kis alkesz − röhögött fel Ming-Yue. A - minden bizonnyal kínai - csaj kínaiul kezdett káromkodni. Minden szavát Yuyunak címezte, talán arra nem gondolt, hogy én is értem azt a nyelvet. 

− Bocsánat − szóltam hozzá kínaiul. A lány szemei kétszer akkorára nyíltak, de abbahagyta a szidást. Vállat vonva kezdte törölgetni magáról a ráköpött nyálam és a vodkanarancs maradékát. 

− Most iszik először − folytatta a társalgást az anyanyelvén a barátnőm. Innentől kezdve kínaiul beszeltünk egymáshoz. 

− Ushi vagyok − nyújtotta jobbját a pult felett. Mosolyogva megráztam bocsánatkérések közepette. 

− Loki − mondtam. Meglepetten tekintett rám. 

− Mint Thor tesója? 

− Hát igen − sütöttem le a szememet. 

− A bátyját pedig Thornak hívják − egészítette ki az információt Yuyu. 

− Ez beteg − röhögött fel Ushi. A szemét törölgetve hátrafordult és újra kotyvasztani kezdett valamit. Három nagyobb poharat helyezett le élénk, majd egy kancsóból mind a három pohárba töltött valami sötétbarna folyadékot. − Tessék, te kis asgardi, ezt idd meg! 

− Remélem, hogy ez az, amire gondolok − kacsintott Ushira a mellettem vigyorgó Bacon. Hezitálva a számhoz emeltem a poharat. 

− Biztos? Nem akarjátok elmondani, hogy mi ez? − néztem rájuk kétségbeesetten. Ők csak nevetve rázták a fejüket. 

− Te úgyis megmondod, hogy mi az és azt is, hogy romlott-e − vágta rá Ushi. Lassan bólintottam, majd beleittam. Az édesen kesernyés íz szétáradt a számban. 

− Miért kell a kólát is elbaszni? − motyogtam, miután lenyeltem pár kortyot. Kirázott a hideg. 

− Csak élvezd az ízt − parancsolt rám Yuyu. Én pedig megpróbáltam eleget tenni a kérésének, nem úgy, mint órákkal ezelőtt. A számhoz emeltem a szorongatott poharat és kortyolgatni kezdtem az italt. Egy idő után kezdtem megszokni a karakteres ízt, aminek az utóíze mindig a szájpadlásomon maradt.

− Jöhet még, Ming-Yue? − kérdezte Ushi felhúzott szemöldökkel. A barátnőm ugyanis egy húzásra megitta a pohár tartalmát. 

− Uh, nekem adj valami jó pálinkát − néztem komolyan a többiekre. Hamar megittam a poharam tartalmát, hogy büszkén eléjük helyezzem üresen. 

− Akkor én is azt kérek − emelte fel a kezét Yuyu. Ushi pedig már mozdult is. Öt centis poharakat vett elő és töltött bele az átlátszó folyadékból. 

− Ha jól érzem, akkor mézes − szagoltam meg az orromat a pohárba dugva. Ushi elismerően helyeselte a megállapításomat. Ming-Yue-ra néztem, aki bólintott, így egyszerre húztuk le a poharat. Az égető alkohol végig csordogált a torkomon. Az íze megmaradt a számban, ezért megráztam a fejemet. 

Mire feleszméltem, már valami újfajta pohár volt előttem, amiben valami bronzos, narancssárga színű ital lötykölődött. Szempillám sem rebbent, ahogy megismertem az ismerős ízt. Az alkoholt már kevésbé undorodva engedtem a nyelőcsatornámba, sőt mi több, minden keserű kortyot élveztem. 

− Régóta el akarom mondani − kezdtem bele koreaiul, ami először eszembe jutott −, de azt hiszem, hogy találkoztam Chanyeollal. 

− Ezt eddig is tudtam − vigyorgott teli szájjal Yuyu. − Kóstold meg ezt! 

− De komolyan, nem hazudok − mondtam, majd a poharamba töltött sötétbordó színű löttyöt egy húzásra eltűntettem. Szerencsére nem öntött sokat a pohárba, így három korty után elfogyott. Az íze eszembe juttatta a régi időket, mikor felhőtlenül másztam a cseresznyefákra az udvarunkban. 

− Te mikor nem hazudsz? 

− Hé, miről beszélsz? − ordítottam, de a zene elnyomta a hangomat. Yuyu még egy adagot töltött a poharamba. Szófogadó gyerekként inni kezdtem az alkoholt. − Ott volt Sehun is. 

− Na, jó, erről nem tudtam − komolyodott el a tekintete. − Igyál csak és meséld el az egészet, beszélj. Dalolj!

− Ott voltak mindketten. Sehunnal pedig összeütköztem. − Sajgó szívvel emlékeztem vissza. Nagyon szúrtak a szemembe gyűlt könnycseppek. − Hé, Ushi! Csinálsz nekem Bloody Maryt? 

− Még szép, hogy megcsinálom neked! − kacsintott rám, majd nekiállt a koktél összeállításának. 

− Várj egy kicsit − csapott idegesen az asztalra − te hozzáértél Sehunhoz? 

− Ja − vontam vállat. Most a lehető leglazábban próbáltam előadni, pedig akkor majdnem elájultam az izgalomtól. 

− Ennyi? Csak egy „ja”? − kérdezte kíváncsian. Alig bírt megülni a seggén. − Milyen volt?

− Kínos − motyogtam. Yuyunak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja a szavaimat. − Aztán Chanyeol is kínos volt. Végül bőgtem…

− Micsoda? Bántottak? − ugrott le a székről idegesen. − Hát én kicsinálom őket. Senki sem bánthatja a Manócskámat! 

− Nem is − mondtam, a fejem zsibbadni kezdett. − Sehun elvette az egyik versemet és megmutatta Chanyeolnak − magyaráztam hadarva −, aki azt mondta, hogy szar az egész. Én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy öngyilkos legyek e szégyenemben. 

− Mindkettő aljas hazug! − vágta rá mérgesen.

− Csak Chanyeol mondta. Sehunnak tetszett és azt hitte, hogy neki is fog − suttogtam magamnak. Yuyu a képembe mászott és ütögetni kezdte az arcomat. 

− Igyál még, hogy ezt kiheverd! − Ushitól elvette a kész koktélt és megparancsolta, hogy egy csepp se maradjon a pohárban. Talán a nem tudom hányadik korty fejbe üthetett, mert éles nyilallás hasította keresztül a koponyámat. Égni kezdett a gyomrom, émelyegtem, s kezdtem megbánni, hogy nem ettem valami olyat, ami felszívja az alkoholt. 

− Ez kötelező; rumpuncs − tolt elém valami számomra ismeretlen anyagot Ming-Yue. Külön sem iszom őket, nemhogy együtt. 

− Úgysem ér semmit. − Megbotlott a nyelvem, egyáltalán nem azt mondtam ki a számon, amit eredetileg szerettem volna. − Nem fog elmúlni a fájdalom. 

− Miért nyavajogsz ennyire? − hurrogott le egyből a pultos, Ushi. − Talán megjött, vagy mi a szösz? Mindig ennyire lehangoló? − utolsó kérdését a legjobb barátomhoz intézte.

− Nem, csak most szívfájdalma van − bólogatott megértően. Ushi a szemöldökét felhúzva méregetni kezdett. 

− Bántott valaki? − kérdezte kíváncsian.

− Nem − vontam vállat. 

− Kicsaptak valahonnan? A suliból? − szólalt meg másodpercek elteltével újra. 

− Nem.

− Kitiltottak egy plázából? − Közelebb hajolt a pult felett, és őszinte kíváncsisággal bámult rám.

− Jézus, nem!

− Elütötték a háziállatodat? − folytatta a kérdezgetést félredöntött fejjel, miközben minden bizonnyal a következő kérdésein agyalt. 

− Nincs is háziállatom − válaszoltam halál nyugodtan.

− Mert meghalt?

− Nem!

− Akkor miért nincs? 

− Soha nem is volt és nem is lesz. Nem fér el a lakásban, Yuyu meg nincs oda a macskákért…

− Szóval dobott a csávód? − Tette fel legújabb kérdését. A tenyereibe könyökölt és mindkét szemöldökét felváltva húzogatni kezdte.

− Nem dobott senki − fújtattam idegesen.

− Ezek szerint még együtt vagytok − vigyorgott rám egy fogkrém reklámhoz hasonlóan. − Akkor meg mit vagy úgy oda?

− Nem. Nem hiszem, hogy valaha lesz közünk egymáshoz. − Mosolyomat bánatosan villantottam meg, majd letöröltem az arcomról. A rumpuncsos poharat magamhoz vettem és belekortyoltam.

− Ming-Yue, nem azt mondtad, hogy nem mindig ilyen negatív? − Ushi idegesen csapott az asztalra. Minden bizonnyal azon gondolkodik, hogy hogyan is nyírjon ki ennyi ember szeme láttára.

 − Nagyon sokszor van rossz napja, hát, de ez van. − Yuyu megadóan széttárta a karját, majd jól meglökött maga mellett. − Na, ízlik?

 − Nagyon édes − nevettem fel − és ragadós. Fura… nem kellett volna eljönnöm ide.

 − Ezt sértésnek veszem! − Szólt rám Ushi, majd hátat fordított nekünk, hogy kiszolgáljon egy újabb vendéget. Koktél készítés közben hátranézett a válla felett és a mondandóját összehúzott szemmel a szemembe bámulva mondta el: − Hé, Loki, nem éri meg ezen a Chanyeol nevezetű csávón rágódnod.

Utolsó emlékem az estéről Ushi biztató mondata. Megpróbáltam úgy venni azt a mondatot, mintha valami jövendölés lenne. Valami olyasmi, ami papírra van írva, és száz százalékig biztos, mint egy törvény, ami be van jegyezve. Nem akartam folyamatosan azon törni a fejem, ami akkor történt. Nem szerettem volna még több könnyet hullajtani, csak azért, hogy utána bűntudatom legyen.

Az agyam másnap délben arra késztetett, hogy szálljak ki az ágyból. Amiből szívesen kiszálltam volna, ha benne vagyok. Helyette a nappalink szőnyegén ébredtem. A fejem sajgott, a végtagjaimat nehezen tudtam megmozdítani, pedig hamar lábra akartam állni. Mégsem ment.

Hangos morgást hallottam, mire ijedten ültem fel. Megszédültem egy pillanatra, de hamar megszoktam a fájdalmat. A látásom nem volt valami igazi, mindenfelé szürke foltokat láttam. Újra morgott valami. Körbejárattam a tekintetem a szobában, mögöttem Ming-Yue feküdt a kanapén, félig lecsúszva. A hasam korogni kezdett, Yuyu-é pedig ráadásként duettezni kezdett az enyémmel. Ezek szerint ez volt az a morgás…

− El kéne menjünk kajálni. Másnaposságra jó az étel − ébredt fel lassan Bacon.

− Én aztán nem vagyok másnapos! − Álltam fel a földről hevesen. A gyomromban olyan nyomást éreztem, mint még soha. Hamar rohantam a fürdőbe, hogy kiadjam a visszamerészkedő mérget a torkomon keresztül. Lüktetett pár ér a homlokon, miközben nagy erőlködések közepette kihánytam az epémet.

 − Jó, menjünk − egyeztem bele Yuyu ötletébe.

Nem sokat bíbelődtünk az öltözködéssel. Ming-Yue-n alig látszott a tegnap este, én azonban nem csak hogy mosott szarnak éreztem magam, de úgy is néztem ki. Épp a pultnál kértünk volna kaját, de veszekedni kezdtünk, hogy mégis mi jó erre az állapotra.

 Rajtunk kívül két idős házaspár tartózkodott a lepukkant étteremben, mikor kivágódott az ajtaja.

Megilletődve nézett mindenki a nyílászáró irányába, ahogyan két férfi átlépett rajta. Velünk ellentétben mindenki folytatta azt, amit eddig csinált, mit sem törődve az érkezőkkel. Még a szar is belém fagyott, ahogy felismertem az alacsonyabbikat, s félve tekintettem a colosra, nehogy felismerjem benne a pár nappal ezelőtti begurulásom és depresszióm okát személyében. Sajnos nem láttam különbséget, attól leszámítva, hogy most nem volt a fején sapka, helyette a haja szürkén, tökéletesre fésülve tapadt rá.

Mellettem Yuyu leírhatatlan, beazonosíthatatlan hangot adott ki úgy, hogy tátva volt a szája.

Az érkező vendégeket stírölte, ahogy leülnek az egyik sarokasztalhoz. Én se tettem másképp. Bámultam szájtátva.

− Úristen! − Szedte össze magát a legjobb barátom, majd a szája elé kapta a kezeit, s halkan sikítani kezdett. A saját magam összekapkodása annyiból állt, hogy felfogtam, Kyungsoo a mi asztalunkat nézte ki magának.