[FANmeeting] sechs

Üdvözletem!

Kellemes decembert, de komolyan! Nem vártam, sose várom ezt a hónapot. Ez az utolsó az évben, s napok választanak el a következő évtől. Egyre közelebb kerülünk a félévhez, ami nem más jelent, hogy kevesebb mint négy hónap múlva érettségi, ahol jól kéne szerepelni, hiszen szeretné(n)k továbbtanulni. (Haha, szép álmok.)

Ja, és szalagtűző is lesz 15-én, de most már nem arra vágyom, hogy legyen, hanem, hogy lezajljon és vége legyen. Mondjuk hozzá vagyok szokva a nyilvános égéshez (mármint szinte mindig, azaz mindennap égek az emberek előtt) és egyszer belefér, de legyen már vége! lol

Végre elérkezett a bűvös szám: a három. Harmadikán − mármint ma − bizony rész érkezik, de nem is akármilyen; a várva várt hatodik (németül helyesen sechste lenne, de a sechs is megteszi). Remélem érhető mind az 1715 szó, amit mára produkáltam.

Jó olvasást!

− Az még nincs kész. − Idegesen kaptam a papír után, de felemelte a karját, így nem értem el. Ugrálva próbáltam tőle visszakaparintani, de a feje fölé helyezte és a nyakát a plafon felé fordítva tovább olvasta a firkálmányt. Hümmögött közben, meg amennyit láttam az arcából, a szemöldökét ráncolta. Fintorgott, végül ördögi mosolyra húzódtak az ajkai. Nagyot sóhajtottam, beletörődtem, hogy úgyse adja vissza.

− Ez egész jó − szólalt meg percek elteltével. 

− Ennek kifejezetten örülök, de azért visszaadhatnád – nyújtózkodtam még mindig, mert egy centivel se mozdította el a karját. − De tényleg, igazán visszaadhatnád, mert el se kellett volna venned. − Mérgesen dobbantottam egyet, de ő csak a magasságunkat kihasználva lóbálta a fejem felett a papírt. 

− Visszaadom, de előtte ezt Chanyeolnak is látnia kell − kacsintott rám a fejét félredöntve. Már majdnem visszakaparintottam a saját tulajdonomat, mikor felfogtam a szavait. Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Lefagytam. 

− Ne már, kérlek! − Szóltam hozzá kétségbeesetten, de ő mit sem törődött velem, elindult az asztalok között. − Nem muszáj látnia… 

Sehun mögött szökdécseltem, még mindig próbáltam elvenni tőle a szorongatott papírfecnit. Ő csak hetykén lépdelt előttem, egyenesen semmibe vett engem, mintha teljesen rendben lenne, hogy egy idegentől elvett szerzeményt megmutathat másnak is. Akár mindenkinek. Balszerencsétlenségemre nem akárkiknek akarja megmutatni, hanem annak a személynek, akit enyhén szólva imádok és személyes múzsám, szinte az összes irományom tárgya. Akinek minden bizonnyal fogalma sincs rólam, ami teljesen érthető. Muszáj valahogy eltűntetnem az arcomról az érzéseimet. Nem láthatja, hogy odáig vagyok érte. 

Eljött az a pillanat az életemben, mikor eldöntöttem, hogy az én Bacon-Unnie-mnak szobrot akarok állíttatni. A jóslata ugyanis beigazolódott. Megálltunk annál az asztalnál, ami gyomorgörcsöt okozott nekem. A homlokom verejtékezni kezdett, leizzadtam, képtelen voltam rendesen venni a levegőt. Attól féltem, hogy elvisz a szívem. 

− Szia − motyogtam halvány mosollyal az arcomon, a rablóm takarása mögül kikukucskálva. Chanyeol kérdőn emelte rám a tekintetét, majd erőltetett vigyorra húzta a száját. Legbelül sejtettem, hogy ez lesz, de mégis rosszul esett. Hamar lehervadt a mosoly a számról, erősen összeszorítottam az ajkaimat, nehogy lefelé kunkorodjon. Haragudtam magamra, és arra, hogy másképp képzeltem el ezt a jelenetet. 

− Te, Chan, ezt látnod kell − nyújtotta felé a papírt, amin ott virított az írásom. 

− Nem, igazából nem kell − nyúltam a papírosért, de a colos megelőzött. 

− Na, Tökmag, mondtam, hogy majd visszakapod − tette a kezét a fejemre, összeborzolta a hajamat. Kicsit arrébb húzott Chanyeoltól, talán sejthette, hogy ki akarom tépni a kezéből. A nagy szakértő belemerült az olvasmányba, szemei csak úgy cikáztak a sorokon, ide-oda. Újra és újra átfutott egy versszakot, sejtettem, hogy azt, amelyikben szinte teljesen megszemélyesítettem. Végül megköszörülte a torkát. 

− Mit is kéne mondanom? − Felhúzott szemöldökkel nézett Sehunra, hiszen a keze még mindig a fejemen nyugodott. 

− Mit szólsz hozzá? − Leengedte maga mellé a karját, csendben várta a barátja válaszát. Mondhatni én is vártam, de inkább nem mertem levegőt venni. De nem érkezett válasz. − Tetszik? 

− Nem. − Válasza tömör volt, egészen szívszorító. Mintha pofon vágtak volna, az arcomhoz kaptam, nehogy ordítozni kezdjek. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ez egy összeesküvés. Nem bízhatok senkinek, senkiben. 

− Nem tetszik? − Sehun csodálkozva ismételte meg a kérdését. Arcára óriási értetlenség ült ki, mintha nem erre a válaszra számított volna. 

− Nem tetszik − mondta ki ismét, lassan, tagoltan a szavakat. Összeharaptam az ajkaimat, egy eldeformálódott mosolyt hoztam létre. Kitéptem a kezéből a papírt.

− Gondoltam, nekem se tetszik − suttogtam, leginkább magamnak, ahogy elkezdtem széttépni. A papír szakadó hangjától mintha vérezni kezdett volna fülem. 

− Ne! – Felkiáltott a lopó nádszál legény, aki mindezt okozta. Kezét a papírt szorongató sajátjaimra helyezte, megpróbálta kilazítani az ujjaimat. − Tökmag, nem kellett volna ezt csinálnod. 

− Neked meg nem kellett volna felvenned a földről, ha egyszer kukába való. − Csalódottan tekintettem rá. Homlokom ráncokba szaladt, erősen próbáltam visszatartani a sírást. − De a tiéd lehet, amúgy is te vagy az egyetlen, akinek tetszett. − Még egy utolsót téptem, immáron darabokban állt az egész, egykori füzetem oldala, majd Sehun kezébe nyomtam. Nagy szemekkel nézett vissza rám, de én csak vállat vontam. 

− Bocsánat… − kezdtem bele a bocsánatkérésembe, ami nem hagyott nyugodni. Chanyeolra vezettem a tekintetem, de ahogy találkozott az övével, elcsuklott a hangom. Hamar elkaptam róla a fejem, a föld felé szegeztem, s a cipőmet kezdtem bámulni, mintha az olyan érdekes lenne − a zavarásért − fejeztem be az elhúzott mondatomat, majd kicsit meghajoltam és sarkon fordultam. Szemeimet marni kezdték a sós könnycseppek. Szipogtam, a kézfejemmel megpróbáltam eltüntetni a sírás összes nyomát. De nem ment. Nem tudtam abbahagyni, mindig új és új könny áztatta a szemgödrömet, majd patakokban folyt végig az arcomon.

− Most ez mire volt jó? – Hallottam meg Sehun kérdését a hátam mögött, hangja ideges volt, fojtott. 

− Ez volt a csaj tegnapról. Csak egy lecke számára. − Chanyeol hangja visszhangzott a fejemben, ahogy egyre kijjebb kerültem a hallótávolságból. 

Hirtelen Minjin bukkant fel a semmiből és karolta át a nyakamat. Tekintetemet lehangoltan fúrtam a mélybarna szemeibe. Meg sem lepődött a szörnyű állapotomon és a könnyáztatta arcomon, egyszerűen csak csendben bámult. Kérdezett is, de nem igazán fogtam fel a szavait, magamba zuhanva ültem vele szemben, s én se tettem mást, csak csendben végignéztem, ahogy megebédel.  

***

Pár napon keresztül nem mozdultam ki a szobából. Hidegen hagytak az alapvető szükségletek. Nem érdekelt az iskola, nem érdekeltek az emberek, de legfőképpen az nem érdekelt, hogy mi van a világban. Mégis minek érdekeljen, ha én nem vagyok a részese? Nem vagyok a világra való, ha még egy olyan verset se tudok írni, ami nemhogy másnak tetszik, de még magamnak sem. 

Ezt nevezem életképtelenségnek: lézengtem, csoszogtam a lakásban a konyha és a szobám között vagy bambultam magam elé, néztem a falat a nappaliban csücsülve. Olykor letöröltem az arcomról az eleredő könnyeimet, szipogva fújtam ki az orromat, nehogy végig folyjon a számon keresztül le az államig.

Elvesztettem az időérzékemet, a napok csak úgy múltak, teljesen egybefolytak. Nem néztem ki az ablakon, nem láttam az égitesteket, így nem tudtam, hogy mikor kéne étkeznem, így nem is ettem semmit.

Hétfőn vagy kedden, magam se tudom, hogy milyen napon és melyik órában az ágyamon feküdtem, tördeltem az ujjaimat. A fejemben valami idétlen szám ment, azt dúdoltam, ütemre ropogtak a porcaim. Lassan harminc órája lehet, hogy lemerült a telefonom, de nem tudott érdekelni. A szobámban lévő világos plafon kötötte le a figyelmemet egészen addig, amíg a fejemben újra megjelent és újra le nem játszódott a jelenet, ami eltörte nálam a mécsest. Összepréseltem a számat és becsuktam a szemeimet. Erősen szorítottam össze őket, hogy minél nehezebb legyen a könnycseppnek előbukkanni.  

− Na, jó, ebből most elég! − Kivágódott az ajtóm és egy mérgesen toporzékoló Ming-Yue lépett be rajta. − Azonnal kikelsz az ágyból és eszel valamit!

− De nem kérek semmit − dünnyögtem a párnámba hasra fordulva az ágyon. 

− Loki, fejezd abba, az isten szerelmére! – Dörgölte az orrom alá vagy a századik alkalommal, mégsem tudtam eleget tenni a kérésének. Nyüszítő hangot adtam ki, semmi kedvem nem volt ordítani, ezért az összes mélyen elzárt szomorúságomat, a felgyülemlett csalódottságomat és haragomat a kispárnám gyűjtötte be. 

− Frusztrál, hogy nézel. Kimennél? − Megforgattam a szemem, ahogyan az ajtó felé fordítottam a fejem. Ahogy sejtettem, Yuyu összeráncolt szemöldökkel bámult. Az arcán értetlenség tükröződött egy kis méreggel fűszerezve, amit tudom, hogy örömmel keverne az egyik pohárba, hogy csak úgy daloljak neki a történtekről. 

− Hát persze, de te is velem jössz. − Kikerekedett szemmel néztem végig, hogy két lépessel az ágyamnál terem és a lábamat fogva megpróbál kiszedni az ágyból. Az ágy szélét markoltam, hogy ne sikerüljön neki. A tervem bejött, pár perc múlva feladta. − Azt mondtad, nem eszel semmit, de mit szólnál egy kis piához? 

− Felejtsd el, nem szokásom inni. − Hessegetni kezdtem a kezeimmel, nehogy újra hozzám érjen. Tartózkodtam az alkoholtól, az nem megoldás. 

− Itt az ideje, hogy elkezd − csettintett, mintha tényleg igaza lenne. 

− Én nem… − motyogtam elhaló hangon.

− Na, iparkodj, tudok egy jó kínai bárt a közelben! − Kettőt tapsolt sürgetés képpen. De nem használt. Lassan lecsukódtak a szemeim, vártam, hogy újra kimegy a szobából, mégsem történt meg. Helyette arra pattantak ki a szemeim, hogy a szőnyegemen végeztem Yuyu egyik rántása miatt. A bokámnál fogva parancsolt ki engem a meleget árasztó ágyamból. Álmosan pislogtam fel rá, de az ő arcán csak egy diadalittas vigyor ült. 

− Nem megyek sehová. − Fújtatva csaptam a tenyeremet a szőnyegemre, ami meglehetősen puha volt. 

− Oh, dehogynem! − A csuklómat megragadta és húzni kezdett a szőnyeggel együtt. − Eldöntheted, hogy epét akarsz hányni vagy inkább eszel valamit, hogy az jöjjön vissza. 

− Mindkettő rettentő undorító és visszataszító élmény, ezért inkább a harmadik opciót választom − motyogtam fojtott hangon −, azaz nem megyek sehova. 

Fél órával később lefürödve és normálisan felöltözve ültem a nappaliban. Drasztikusan megviselt, hogy a háromszor nagyobb pólómat és a melegítőnadrágomat le kellett cseréljem valami elviselhető ruházatra. Ming-Yue valamit kotyvasztott nekem a konyhában, hiába mondtam neki, hogy nem fogok se enni, se inni. Már épp bealudtam volna a szőnyeg szálainak számolásában, mikor a konyhából óriási csörömpölés hallatszott. Legurultam a kanapéról és félig meddig négykézláb kimásztam a hangoskodó helyiségig.

− Mondtam már, hogy úgysem fogok enni? − Megforgattam a szemem, ahogyan az ajtófélfába kapaszkodva talpra álltam. 

− Úgy fogsz most enni, ahogyan később inni is − ellenkezést nem tűrő hangon pillantott rám, ahogyan a tűzhely felett valamit kevergetett. 

− Le fog menni a Nap, mire kész leszel azzal az akármivel. – Kinevettem minden igyekezetét, és a mellkasomon összefogva a karomat összehúzott szemmel kezdtem figyelni. Reméltem, hogy a tekintetem lyukat éget a hátába, és abban is reménykedtem, hogy felhagy az „étel” készítésével.  

− Már lassan este 8 óra, rég lement. Talán ki kéne nézned az ablakon − vigyorogva hátrapillantott a válla fölött −, amúgy ez ramen, és ha vársz még tíz percet, kész is lesz.

Ezt követően minden úgy történt, ahogy Yuyu elrendelte: visszacammogtam a nappaliba és több mint tíz percig csendben folytattam a szenvedést a kanapén forgolódva. Percenként néztem az órát, de mikor már annyira untam, hogy a nagymutató nem mozog, felálltam és az ablakhoz sétáltam, hogy kibámuljak rajta.

Az utca sötétségbe burkolózott. A fény elmenekült, nem akarta segíteni az utcán botorkáló embereket. Nem akarta, hogy időben hazajussanak. Az ég alja sötétbordósan fénylett, mintha vérezne. A szívemhez kaptam, amely hevesen kezdett dobogni, borzasztóan rettegett attól, hogy újra átverik, akár kinevetik, mikor még nem is tudta összekaparni magát, hiszen milliónyi darabokra tört.