[FANmeeting] acht

Annyeong!

Azt terveztem, hogy 27-én fog érkezni az új rész, de a karácsony keresztbe tett a számításaimnak. Nem rossz értelemben, legalábbis szerintem az jó dolog, hogy három nappal előbb teszem ki. Így nem kell huszonhetedikén ezen paráznom. Mert hajlamos vagyok rá… főleg úgy, hogy nem is leszek net közelben. Nem leszek itthon. Majd január 3-án találkozunk.

Kellemes ünnepeket!

Boldog Karácsonyt és (előre) Újévet! (mivel nem találkozunk, és lehet soha többet nem is, mert külföldön maradok)
Remélem, hogy a 2018-as évben is velem maradtok!

~

Csökkentettem az előző részhez képest a szavak számát, immár ez 1756 szó. Nem túl kevés és nem is túl sok. Minden belefért, amit csak szerettem volna.

Kivéve persze az, ami nem. De azt majd a kilencedik részben megtudjátok. Jővőre. Haha. Vagy nem.

Jó olvasást!

Yuyuval összenéztünk, majd a barátnőm megragadta a karomat és szinte rohanva végig ráncigált az étteremben az asztalig. Ott lecövekeltünk, a fiúkat megelőzve tekintettünk egymásra. 

− Sziasztok − köszönt nekik az unnie-m. Kérdőn nézett vissza rá mindenki, kezdve velem. Hogy lehet ilyen közvetlen, mikor pár perce majdnem elájult az izgalomtól? − Ez a mi helyünk. Kicsit kicsi a táskám, de ott van. Látjátok? − Áthajolt az asztalon és kicsit sem feltűnően a táskáját a sarokba hajította. Kyungsoo már majdnem leült, de végül pár percig állva nézte a mellé érkező táskát.

− Elnézést kérünk, nem vettük észre − nézett összehúzott szemmel Yuyura. − Kiengesztelésképpen meghívhatunk titeket valamire?

− Álljon csak meg a menet, én nem hívom meg őket semmire. − Chanyeol rázni kezdte a fejét, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját. Kyungsoo villámokat szóró tekintettel bámult vissza rá, erősen a karjára csapott. Maga előtt tolni kezdte, majd leült a szabad helyre az asztalunknál. 

− Engem nem is kéne meghívnod − néztem (fel) rá összehúzott szemekkel.

− Nem is hívnálak − vágta rá Chanyeol, majd bevágódott a barátja mellé. Követtük a mozdulataikat, Yuyu leült belülre Kyungsoo-val szemben, én pedig a durcás óriással szemben foglaltam helyet. Felkönyököltem az asztalra, az államat a tenyerembe helyeztem, s továbbra se hagytam abba a mérges nézést. Chanyeol is ugyanígy tett. 

− Chanyeol, meg kell hívnod valami finomra − ütögette Soo a bal oldaláról, Ming-Yue pedig helyeslően bólogatni kezdett.

− Én aztán nem. − Résnyire szűkített szemekkel meredt rám. − De ő meghívhat valamire, ha legyőzöm farkasszemezésben. 

− Ha én nyerek – hümmögtem a nem létező bajuszom alatt, miközben az államat dörzsöltem −, márpedig én fogok nyerni, akkor adhatsz ingyen jegyet a következő meetingre.

− Úgysem fogsz nyerni. − Úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Összeharaptam a számat, ahogyan az ajkaira néztem, de gyorsan elrántottam onnan a tekintetemet. Chanyeol mintha látta volna a tekintetem útját, ezért még jobban kiszélesítette a mosolyát. Már ha ilyen lehetséges. 

− Mehet? − Szólalt meg mellettem a barátnőm, aki kíváncsi tekintettel nézett hol Chanyeolra, hol pedig rám. Ellazítottam minden arcizmomat és Chanyeol szemeibe kezdtem meredni. Mindketten bólintottunk. Kezdetét vette a farkashajsza. 

− Beszélgetni attól még szabad, csak pislogni és félrenézni nem. − Ecsetelte Kyungsoo a „játék” menetét. − Te mit fogsz rendelni?

Fél füllel tudtam csak rájuk figyelni, mert lekötött a csillogó szempár, ami olyan vadsággal tekintett rám, hogy bátorságom sem volt elnézni máshova. Féltem, hogy tesz valamit, ameddig nem figyelek rá. 

− Na, erről nem jut eszedbe egy vers vagy egy dal? − Hajolt közelebb az asztal felett, a szemkontaktust egyetlen másodpercre sem megszakítva. 

− Oh, dehogynem. − Szám sarka meg-megremegett, ahogy visszatartottam a könnyeket. Csípni kezdett a szemem, de hamar megszáradt és felszívódott az előbukkanó könnycsepp. − De minek mondjam el, ha úgysem tetszik? 

− Pedig nagyon érdekelne − suttogta. 

− Túl lassan mozogna jelenleg a nyelvem, így nem jó muri előadni. − Tagoltan mondtam ki a szavakat, a tagmondatokat szépen kihangsúlyozva. 

− Szereted, ha valakinek gyorsan pörög a nyelve? − Pimasz mosoly jelent meg a szája sarkában, amit legszívesebben megbámultam volna, de a szeme jobban lekötött.

− Főleg azt szeretem, ha az enyémmel. − Óvatosan végig húztam a nyelvemet az alsóajkamon. Chanyeol tekintete pedig a számra tévedt. − Hah, én nyertem! 

− Ez nem ér, elvonta a figyelmemet. Kyungsoo, csinálj valamit − nézett kérlelő kiskutya szemekkel a mellette mélyen elgondolkodóra, aki egy szalvétát szorongatott a kezében.

− Valamit? − Kyungsoo felvont szemöldökkel és ördögi vigyorral az arcán fordult magas barátjához, aki ijedten ugrott félre. Majdnem kiesett az asztal mellé. − Menjetek három menetet. 

− Én benne lennék − vigyorogtam, de a két fiúnak a kérdő tekintete miatt visszafogtam a perverz fantáziámat. 

− Manó~ − nyávogott Yuyu a fülembe −, ügyes legyél! 

− Manó? Mégis honnan jött ez a név? − Soo kíváncsian tekintett rám, de mielőtt válaszolhattam volna, a legjobb barátom beelőzött: − Nézz rá! Pici és szorgos… meg néha gonosz vagy morcos, de nagyon szeretnivaló. 

− Ne mondj már ilyeneket − löktem meg az unnie-m vállat játékosan. 

− Oké, jó. Csak ne üss meg! − Védekezően felemelte a kezeit maga elé. − Mehet a második menet? 

A vetélytársammal egymásra kaptuk a tekintetünket. Biccentettünk a velünk szemben ülőnek és összehúzott szemmel kezdtük el a csatát. A fantáziám az aranylóan barna szemeiben olyan dolgokat vélt felfedezni, amit általában nem lát az ember. Csillogott a szem, aminek teljesen több volt a mondanivalója, mint első ránézésre. Az aranybarna tengerben egy kisfiú felhőtlenül játszott egy labdával. Mosolygott, mintha semmi baj nem lenne a világon.

− Ott van Sehun − kiáltott fel az eddig csendben a szemembe bámuló Chanyeol. A szavai hallattára megfeledkeztem a tengerről, ami eddig lekötötte a figyelmemet és izgatottan fordultam hátra, hogy kibámuljak az ablakon. Bacon-Unnie is így tett.

− Hol? − Szemeimmel végig pásztáztam a kis teret az étterem előtt, de sehol sem volt egy lélek.

− Se-hun − nevetett fel − egy pont nekem! 

− Ez nem ér! − Kiáltottam fel hangosan. Felháborodottan rácsaptam az asztalra.

−  Miért is? Ugyanúgy jár nekem is, mint neked − sziszegett a száját húzva. Végül elvigyorodott.

− De te hazudtál! − Morogtam mérgesen az orrom alatt. Lüktetett a fejem, alig tudtam megtartani a nyakammat.

− Te meg megnyaltad a szádat! − Könyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám, miközben az egyik öklére támasztotta az arcát.

− Miért, talán a tiédet nyaljam? − Utánozva az előbbi mozdulatát, én is felkönyököltem és közel hajoltam hozzá.

− Nekem nincs ellenemre − nyalta meg az ajkait, majd beleharapott a telt, pirosló húsba.

− Én viszont nem nyalogatom akárkinek a száját csak úgy. Főleg nem egy olyannak, aki vérig sértett − mondtam sértődötten.

− Először te illettél paraszt jelzővel, vagy talán nem emlékszel?

− Hát hogy a viharba ne emlékeznék − forgattam meg a szemeimet −, ostoba lennék elfelejteni azt a pillanatot. 

− Akkor gondolom azt is tudod, hogy te vagy a hibás.

− Persze − motyogtam csak magamnak, de túl közel volt az arcunk egymáshoz, ezért mindent hallott. − Mint mindig. 

− Nem így értettem… − kezdett mentegetőzni. 

− Hé, nem illik társaságban sugdolózni − csapott Chanyeol határa Kyungsoo egy akkorát, amitől majdnem beszakadt az a testrésze. − Egyenlő az állás. Készen álltok az utolsóra?

Csendben figyeltem a szenvedő colost, ahogy összeszedi magát. A hátát fájlalva fordult újra felém. Visszakönyökölt elém, arcunkat húsz centi se választotta el egymástól. Bólintottunk. 

Éppen kezdtem elveszni Chanyeol  igéző aranybarna szemeiben, amik folyamatosan bámultak, nem hagytak nekem nyugalmat.

Egy kisfiú szaladt oda az asztalunkhoz és elkezdte rángatni a pulcsimnak az ujját, mire nehezen, de rákaptam a fejem. Az arca megszeppent egy pillanatra, a szemei pedig könnytől ázottan tekintettek fel rám.

− Segítsen, kérem! − Újra rázni kezdte a pulcsim szélét, így kénytelen voltam felállni az asztaltól.

− Hé, kisfiú − guggoltam le hozzá, a vállait a kezeim közé fogtam és magam felé fordítottam −, mi a baj?

− El fogunk késni. Siessünk! − Kis kezével megfogta az enyémet és maga után kezdett rángatni.

Kivezetett az étterem előtti kis térre, ahol alig tartózkodtak emberek. Nem is csodálom, mert az időjárás egészen a béka feneke alatt csücsült. Az ég hullajtott folyamatosan valami kevésbé kellemeset a szürke, sűrű felhőkből, mintha sírna. Az utca mindenhol nedves volt. Teljesen illúzióromboló volt a látvány, letargiát okozott. 

A tér egyetlen (cseresznye) fájához vezetett a fiú, amihez ahogy egyre közelebb értünk, hangosodott egy macska nyávogása. 

− Leszedné nekem Shirot? − Kisírt szemekkel bámult rám.

− Nem hinném, hogy elérem − motyogtam az orrom alatt, de a kislegény még így is meghallotta. Elszörnyedt tekintettel kezdett bele az ordító bőgésbe. − Hé-hé, nem azt mondtam, hogy nem próbálom meg!

Kezemet a sapkás fejére tettem és őszintén néztem a gyerekszemeibe. Szipogva abbahagyta az óbégatást és felcserélte azt nyöszörgésre. 

Nagyot sóhajtva bámultam fel a fára. Majdnem a tetején nyivákolt a fehér kiscica, képtelenség, hogy elérem. Mégis közelebb léptem, egyenesen a cica alá és nyújtózkodni kezdtem. Lábujjhegyen sem voltam a közelében, nemhogy leszedjem onnét. 

− Shiro, mindjárt leszedünk − szólt fel büszkén a fán ragadt macskához. Hogy a francba szedem le másfél méteresen? 

Óvatosan megérintettem a fa törzsét, ami nyirkos volt és hideg. Borzongás futott végig rajtam, de vállat vonva leráztam magamról minden rossz érzést. Kissé vonakodva, de a lábamat a kettéágazó törzsre tettem, ami körülbelül a vállam magasságában volt. Nem volt egyszerű mutatvány, de felhúztam magamat a lábam után és megállapodtam a fa közepén. A legközelebbi biztos ág húsz centivel feljebb volt, de megkíséreltem megérinteni, ami a világon a legrosszabb ötletnek bizonyult, ahogy kicsúszott a kezeim közül az ág. Kalimpálva megkapaszkodtam egy fejem mögött helyezkedő vékony gallyban, ami épp letört, amint visszanyertem az egyensúlyomat. 

− Leszedi a cicát? − Kérdezte a névtelen kisfiú csillogó szemekkel, ahogy (most már biztos) felnézett rám. 

− Azon vagyok − nyugtattam. Újra próbáltam az előző műveletemet, de most sikerült feljebb kerülnöm a fán. Kinyújtottam a karom, a fehér, szünetek nélkül nyávogó cica a fejem felett volt. Fújtatott, a még életlen karmaival pofozgatni kezdte a kézfejemet.

− Cic-cic, nem akarlak bántani − szóltam hozzá lágy hangon. Abbahagyta a fújtatást, de a felborzolt bundája és a védekező állása nem szűnt meg. − Gyere Shiro, vár rád a gazdi.

Hezitálva érintettem meg a puhának tűnő bundáját, nem húzta el a fejét, ezért simogatni kezdtem. Óvatosan kinyújtottam a másik karomat is és bundájánál fogva emeltem fel az ágról, legalábbis amennyire tudtam lábujjhegyen. A karmai most valójában előkerültek, ijedten kapaszkodtak a fába. A kevésbé biztos kezemmel oda nyúltam és a karmait kilazítva végre valahára az ölembe fogtam a macskát. Ahogy a talpam visszaereszkedett, a lábam megcsúszott a vizes ágon és már kezdtem zuhanni. A macska őrülten kapaszkodott a vállamba, nekem pedig időben sikerült megkapaszkodnom egy ágban (ami majdnem kiszúrta a szememet).

Nagyokat lélegezve a hideg levegőből leguggoltam az ágon. 

− Nagyfiú, itt a cicád − mosolyogtam az ág alatt toporzékoló gyerekre. Egyik lábamat lelógattam, lassan leültem az ágra és a macska karmait újra kilazítva elemeltem a vállamtól. Megsimogattam a buksiját, ami csapzott volt a szemerkélő esőtől, majd lenyújtottam a fiúnak. 

− Köszönöm szépen! − A száján egy óriási vigyor terült el. Az arcához emelte a cicát és összedörgölték az orrukat. Mosolyogva néztem a jelenetet. A kiscica jó - simogató - kezekben van, aminek örülök. A kisfiú még háromszor megköszönte a segítséget, aztán eltűnt a sikátorban. 

Integetve bámultam az üres sikátor irányába, amikor valaki hátulról a fülembe suttogott: − Meg fogsz fázni. 

Elvesztettem az egyensúlyomat, miközben megpróbáltam hátra nézni a vállam felett, hogy megtudjam, ki volt a merész, aki a frászt hozta rám. Ijedten kapkodva a fejem felett lévő ágba akartam megkapaszkodni, de csak az ujjhegyeimmel értem el. Nem maradt más választásom, mint lezuhanni majdnem két és fél méter magasságból. 

− Óvatosan! − Két erős karban kötöttem ki, amik magabiztosan ölelték körbe a testemet. – Le fogsz esni.