forgószél

Sziasztok!

Kész szenvedés volt tizenkét (mármint tizenhárom, hoppá, Seventeen, hah) napon át várni erre a napra, várni, hogy egyszer csak kész legyen. De nem lett kész vasárnapra, sőt még hétfőre se, így még a mai nap - kedden - is írnom kellett hozzá. Amolyan utolsó simításokat, mert egyáltalán nem éreztem késznek a novellát. (Mondjuk tegnap se... meg ma se.)

~

Képzeljétek, kettesre állok végre németből (két db egyes mellé összehoztam egy négyes feleletet, fck yea)
Ja, amúgy yaoi. 
Vagymi.
2357 szó, amit szenvedve, de megírtam.
És songfic, azaz egy zene által íródott novella - történet -, ami a zeneszöveg mögötti dolgokat vázolja fel. Legalábbis jelen esetben.

Jó olvasást!

Seventeen (Vocal Team) - Pinwheel

Megingathatatlanul hitetlenkedve bámult a szemembe, mintha akkora marhaságot ejtettem volna ki a számon. Pedig csak azt mondtam, amit időtlen idők óta érzek: piszkosul szeretem. Szeretem a néha kifejezéstelen, mégis sokatmondó arcát, a szépen fénylő hajzuhatagát, az elragadó mosolyát, melytől apró ráncok keletkeznek pisze orra körül. Először meghökkent a belőlem kibuggyanó szavaktól, eltátotta a száját. A későbbiekben csüggedtség honolt a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Végül az ellenállhatatlanul mesés, ránctalan, puhatapintású arca elkomorodott, ahogyan befejeztük a vitánkat - mondhatni csak én vitáztam magammal, ő végighallgatta a vallomásomat, majd letagadta azt. 

Orrát felszegve hátat fordított, majd nagyokat lépve eltávolodott tőlem. Olyan messzire ment, hogy még az elmosódott alakját se tudom kivenni a szürkületben. Utálom, ha ő nyer, de egyszerűen nem bírok kiállni magamért, ha róla van szó. Hagyom nyerni a századik alkalommal is, hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó: a végszó. Nem tudok ellene mit tenni. A szemei a gyengém, olyan könnyen el tudok veszni bennük, hogy csak percek után találom meg magam. Vagy még akkor se. És ezt legtöbbször ki is használja, ahogyan azt is, hogy milyen hatással van rám minden mozdulata. Ő tud visszahozni a valóságba azzal a hátborzongatóan mély hangjával, amitől kiráz a hideg. Minden alkalommal, mikor hozzám beszél olyan, mintha a szél süvítene végig a belsőmben.

Megpróbálom elfelejteni a vitánk tárgyát, lassítani a szívverésemen, és újra a körülöttünk lévő világra összpontosítani. Alig-alig megy, mivel eszembe jut minden egyes másodpercben, hogy akár egy rossz szót szólok, akkor elveszíthetem, elhagyhat, végleg kisélhat az életemből. Nehezen veszem a levegőt, mert beugrik, hogy a közelemben volt percekkel ezelőtt. Alig fogom fel, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz, szinte milliméterek választottak el bennünket veszekedés közben. Nehézkesen veszem észre a még mindig múló perceket, a természetet, a feltámadó hurrikánt. 

Ketten sétáltunk egy kietlen úton. Körülöttünk alig-alig volt zöld terület, leginkább a sárga szín uralkodott. Azonban ahol felbukkant egy-egy fa, annak a tövében egészséges, zöld fűcsomók voltak. Az út szélén egy apró szélkerék egyedül állt magában és aggódva, kicsit magányosan keresett valakit, akárcsak én. Fejemet ide-oda mozgattam, ahogyan a szél irányából felbukkant egy alak. Fekete hajamat a szemembe fújta a szél, nem tudtam kivenni a jövevény valóját. Világoskék farmerem csak úgy tapadt hosszú lábaimra, mintha nem is lenne rajtam, annyira vékony volt az anyaga. Éreztem a kinti hőfokot, ami egyáltalán nem volt hő, inkább dermesztő.

Eleget vártam és reméltem, hogy látni fogom őt egy olyan napon, ahol a szél megállás nélkül fúj majd. Elég erősen ahhoz, hogy tompítsa az érzelmeimet, mégsem jött össze. Terveim befuccsoltak, a vallomásom pedig teljesen értelmét vesztette, mivel elutasították. Ha a mellém lépett jól öltözött, durcás, óriás kisgyerek tettei mögé nézünk, és az el nem hangzott szavait felfedjük, rájövünk, hogy azok teljesen ártatlanok. Barna haja majdnem a szemébe lógott, de még épphogy látott tőle. Szemeivel folyamatosan az utat pásztázta. Nem érzékelte a külvilágot. Az arca mogorva volt, olyan, mintha a körülötte lévő  összes élőlényre, a vele együtt dolgozó emberekre haragudna. Pedig csak én voltam az egyedüli, akit abban a szent percben melegebb éghajlatra küldött. Utálja, hogy azt állítom, szeretem. Utálja, ha megérintem. Utálja, hogy elrángatnak mindig mindenhova, és azt is ki nem állhatja, hogy így, meg úgy összeraknak minket. Egyszer sem hagynak békét, nyugtot. Csak egy szabad, a többiektől független napot kértünk eddig, de még azt se kaptuk meg. Úgy tesznek, mintha örülnének nekünk, mintha tudnák, hogyan is érzünk, de folyton-folyvást bedobnak minket a Pokol kapuján. 

Egymás után történnek a dolgok ebben a zsúfolt, megállíthatatlanul forgó világban, ahol még a légzés is nehezen megy. Szomorúan elmosolyodtam, ahogy magam mellé néztem. Összeszorított telt ajkait bámultam, melyek bíborvörösek normálállapotban, de most kezdték felvenni a lila árnyalatot. Az állcsontja megfeszült, pisze orrával pedig néha-néha szipogott egyet. Zaklatottan nézett fel a földről, egyenesen a szemembe, nekem pedig újra eszembe jut, hogy a többiek mennyire kinevették a kapcsolatunkat. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy miattuk távolodtunk el egymástól ennyire? 

Elfordult tőlem, kettőt rántott a vállán. Megszaporázta a lépteit. Újra távolodik tőlem, mintha neki is ugyanaz járna a fejében. Az arca minden szeglete tisztán élt a képzeletemben, ahogyan az is, hogy a tenyere úgy illik a tenyerembe, mintha azokat az égiek is együtt alkották volna meg. Mintha mindenki azt akarná, hogy együtt legyünk. De senki nem akarja olyannyira, mint én. Szinte mindig simogatnám, ha engedné, de túl makacs, így sajnos nem lehet. Ő nem akarja, sőt, engem hibáztat, minthogyha én kértem volna az embereket, hogy örüljenek nekünk. 

Szeretném egyszer elmondani neki, hogy soha nem akartam neki rosszat. Hogy egyszer sem kértem másokat arra, hogy akaratunk ellenére hozzanak össze minket. Szeretném egyszer azt érezni, hogy soha nem hibáztam. Most mégis olyan hamisnak érzem, hogy ezt nem tudom tovább csinálni.

Talán a tekintetem égető, megérzi, hogy nézem, lassít a léptein, szinte megáll, majd felém fordítja a fejét. Én semmi mást nem csinálok, csak állok és bámulok rá. Végül elmosolyodik, amitől az egész lénye megváltozik, mintha a süvítő szél ellenére is melegséget árasztana magából. Akaratlanul is egy pimasz vigyor kúszik a számra, imádom a mosolyát, mindenét, amije van. 

Álltunk csak így itt pár percig, és viseltük el a szelet. Akár órákon keresztül is képesek lennénk csak úgy bámulni a másik szemébe, hiszen azon keresztül folyamatosan a lelkéig látok. Szívem hevesen kezdett verni, ahogy a tekintetem a mosolygó szájára tévedt. Rá a távoli jövőben, megbánások nélkül mindig várni akarok, úgy talán a hevesen dobogó szívem is nyugton marad. 

− Hé − szólított meg kedvesen, tekintetét elfordította rólam és körbenézett. Én is így tettem, de rajtunk kívül csak az üres, véget nem érő fagyos pusztaság honolt. − Hol vagyunk? 

− Fogalmam sincs − mondtam majdnem suttogva. A szél úgyis elviszi a hangomat, akkor meg minek kiabáljak? Mintha megérkezett volna a válaszom, a széllökések másodpercek töredékéig felerősödtek, szinte csak azért, hogy a hajamat újra összeborzolják. – Jól vagy? – kérdeztem kicsit hangosabban, de a szél majdhogynem belém fojtotta a szavakat. Úgy érzem, hogy minden egyes fuvallat tőle jön, ezért némán várom a válaszát. Bár a szél arrébb fújta, lehetséges, hogy eltévedt és sokáig fog tartani, míg újra helyreáll közöttünk a kommunikáció, de nem baj, ha közben megint rám talál. 

− Mi értelme megkérdezni, ha úgyis megfeledkezel rólam? − Keserű mosolyra húzta a száját, olyanra, amit csak akkor használ, ha meg akarja téveszteni az embereket. Mélyen legbelül érzem, hogy mennyire igaza van. Senki se érzi át, hogy milyen hideg a szél. 

− Wonwoo − a szám sarkában egy hasonlóan keserű mosoly keletkezett, ahogyan kiejtettem a nevét −, te is érzed a szelet?

Kérdőn kutattam az arcát a még percek után sem elhangzó válasza után. A szél felerősödik, ahogyan szinte lassított felvételben közelebb lép hozzám. Bennem megáll az ütő, mintha mindegyik fuvallat suttogna. Hallgatózok összeráncolt szemöldökkel, de nem tudom kihallani a hiányolt válaszát. A távolban lévő szélkerék megállás nélkül forgott, mintha kergetnék, ő pedig az életéért futna. De semmi mást nem tehet, ha fúj a szél. Neki forognia kell, akkor is, ha fárasztó újra és újra megtenni az utat, szinte egy helyben topogni, annak ellenére, hogy üldözik. 

− Semmit sem érzek − motyogja alig hallhatóan. Szemeit lecsukja, és várja, hogy történjen valami, hogy végre érezzen valamit. Nem merek közelebb lépni hozzá, pedig már háromszor átsiklott a fejemben az ötlet, hogy magamhoz ölelem, és addig szorítom, amíg végre magához nem tér, és meg nem talál. − Hideg van, nem? 

− De, és a szél is tombol − ejtem ki szaggatottan a szavakat, amik majdhogynem belém ragadnak, amint felnyitja a szemhéjait. Sötét, kifejezéstelen szemébe néztem, s nem láttam benne semmi mást, csak egy elveszett kisfiút, aki segítségért kiáltozik. − Segíthetek?

− Mégis miben kéne segítened? − Szemei kikerekedtek a kérdésem hallatán.  

− Tudod te azt nagyon jól. 

− Miért akarsz nekem segíteni bármiben is? Utálnod kéne, mert már annyiszor nemet mondtam neked. − Elfordította a fejét, és a távolba meredt. A még mindig sebesen forgó szélkereket nézte, s minden bizonnyal azon gondolkodott, hogy vagyok képes ekkora szarmárságokat összehordani egy fél órán belül.

− Nem csak nekem mondtál nemet − mondtam elszontyolódva.

− Ezt mégis hogy érted? − Ha azt hinné az ember, hogy a keskeny, mindig összehúzotott szemeit nem tudja tágra nyitni, nagyon meglepődne, hogy most még kétszer akkorára tágultak. Meglepetten tartotta vissza a légzést.

− Engem átverhetsz megszámlálhatatlan alkalommal, nekem hazudhatsz, ahányszor csak szeretnél, nem tud érdekelni, mert tudom, hogy nem direkt csinálod, és nem tudok rád mérges lenni. Megszoktam, hogy eltaszítasz magadtól. − Hangom a mondandóm végére teljesen eltűnt, szinte suttogtam. Fátyolosan fúrtam a tekintetem az övébe, hogy biztos legyek benne, megkapta a szavaimat. − De legalább magadnak ne hazudnál…

− Nem szokásom hazudni − mondta, de hitetlenkedve felhúztam a szemöldökömet, ezért módosította a mondatát − csak füllentek. 

– Nézz magadba, kérlek! Tényleg nem érzel semmit? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem igazán. – Ajkait összepréselte, mintha egy halom mondanivalót zárt volna el előlem. – Ha éreznék, akkor se számítana.

– Szerinted viccből kérdezem tőled? – Csodálkozva eltátottam a számat. Ő csak bámulta a messzeséget, miközben a haját borzolta a szél.

– Nem tudom, semmit se tudok! – Csattant fel hevesen. Gesztikulálva, komoly tekintettel pillantott rám. – Mikor beszélni kezdesz hozzám, olyan szinten elvesztem a fejemet, hogy már csak annyit tudok kinyögni válaszként, hogy nem.

– Hát akkor ne beszéljünk – vontam vállat lazán, mintha olyan egyszerű lenne szavak nélkül kommunikálni. – Másképpen is a tudtodra tudom adni, hogy szeretlek.

– Ne! – dünnyögte. Száját eltátotta, ahogy megfogtam a kezét. Nem foglalkoztam ezek után az ellenkezéseivel, közelebb húztam magamhoz, miközben a kezemet kezdte el szorongatni. Ha szeretett is volna lelépni, nem hagytam neki. Helyette a mellkasomhoz vontam, és a fejemet a nyakába fúrtam. Meglepetten hümmögött, pár másodpercig azt hittem, hogy azonnal megbontja az ölelésünket és újra elrohan, de nem így lett.

Az egyik kezemmel a hátát kezdtem el simogatni, a másikkal viszont ugyanúgy markolásztam a mancsát. Néha-néha szorítottam a fogásomon, hogy érezze, még mindig fogom, és soha se fogom elengedni. Hirtelen kitépte a kezét a sajátomból, én pedig ijedten kaptam utána, de aztán rájöttem, hogy az ijedtségem felesleges volt. Mindkét karját a derekam köre fonta, közelebb húzott magához. 

Mélyet szippantottam a levegőből, lassan kifújtam, majd újat szívtam. Fejemet lehajtottam a vállára, miközben a hátát masszíroztam mindkét lapát tenyeremmel. Perceken keresztül folytattam a mozdulatokat, kezdett berögzülni az agyamba, már figyelnem sem kellett arra, hogy mozgassam a karomat. A karjaim közti fiú nagyokat sóhajtott, félénken bújt közelebb hozzám. Az arcát erősen a mellkasomba fúrta.

A számat kinyitottam, majd amint az eszembe jutott, hogy szavak nélkül akarom kifejezni az érzéseimet, becsuktam. Balkezemmel a hajába túrtam, s a haját kezdtem simogatni. Az ölelésünk teljesen fellazult, már nemcsak szorítottuk a másikat, hanem éreztük egymás szívverését, hallottuk, ahogy ki-és beszívjuk a hideg levegőt, ami marja az orrunkat.

A szél felerősödött, a hajunkat összekeverte: fekete-barna kavalkád keletkezett. Aprót kuncogtam, ahogy a haját lefejtettem az arcomról. Remegni kezdett a kezem, ezért inkább elhúztam, és magam mellé engedtem. Ő azonban utána nyúlt, két tenyere közé fogta, és a szájához emelte.

– Nem fázik? – Mielőtt bármit válaszolhattam volna, apró, puha csókokkal kezdte el behinteni az egész kezemet. Arcom lángolni kezdett, a szabad kezemet a szemem elé emeltem, s vártam, hogy visszanyerjem az eredeti színemet. – Vagy ez nyugtalanít? 

Rám emelte a tekintetét, velem meg elszaladt a ló. Sebesen nyargalt a rohanó szívem után. Teljesen feleslegesen fárasztotta a képzeletbeli lábait, utolérhetetlenül elhúzott. A mélybarna, hideg szemeibe bámultam, akaratom ellenére, megszokottan elvesztem bennük. Megilletődve apránként eltávolította a kezeit. Amint kiszabadultak a meleget nyújtó kacsói közül, a tarkójára vezettem a sajátomat.

 – Te vagy az egyetlen, aki nyugtalanít. – Vádlón felemeltem a mutatóujjamat, de furcsán tekintett fel rám, így egyből megenyhült a lelkem. – De neked ezt mindig is elnéztem.

Egy parányi mosoly jelent meg szája mindkét sarkában. Ettől, a szinte jelentéktelen mozdulatától, majdhogynem falra másztam. Csak az volt az egyedüli akadályom, hogy semmi másra nem tudtam volna felmászni, csak a távolban forgó szélkerékre. 

– Még jó – nevette el magát a fejét lehajtva. Tenyerem még jobban feljebb csúszott a tarkóján. Sötétbarna hajszálai a föld felé meredeztek, de amint belemarkolva lejjebb húztam a hajzuhatagát, egyből visszatértek az eredeti helyükre. Tekintetünk találkozott, már bátorságom sem volt és nem is lett volna ahhoz, hogy kihúzzam dús hajából a kezemet. Mindenem odaveszett, amit két másodperc alatt sikerült összekaparnom. Az arckifejezését látva mégsem hagytam annyiban azt, amit elkezdtem. Kényelmesen közelebb toltam az arcát a személyes teremhez, könnyűszerrel az ajkaihoz hajoltam. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, ahogy megláttam az elnyíló párnáit. Megtorpantam, és az eredeti tervemen módosítva, csak a homlokomat döntöttem a homlokához. Kifújtam a percek óta bent raboskodó levegőmet. 

–  Most már te kezdesz az agyamra menni.

Nem volt se mérges, se vádló, se ingerült, mégis áthatóan nézett rám. Kérdőn tekintettünk egymásra, mintha most azonnal tudni szerettük volna a másik gondolatait. Azonban én voltam az első és egyetlen, aki feladta. Zavartan lesütöttem a szemeimet.

Mire feleszméltem, az ajkait óvatosan az enyémekhez érintette. Nekem több se kellett: számat a bennem tomboló érzelmekkel együtt teljesen átadtam neki. Puha párnái kényesztették a lepénylesőmet, ami végre egy ideig nem fog megszólalni, csak azért, hogy a kedvére legyek vele. A nyelvemet először a felsőajkán húztam végig, majd az alsóra átérve azt is végig nyaltam. Elismerően dünnyögött, s én se tudtam egyebet produkálni. Ajkai elnyíltak a követelőző nyelvnek hála, ezáltal engedélyt kaptam a bejutásra. A csókot elmélyítettem, ahogy nyelvünk összeértek és vad táncpárbajba kezdtek. Szabad kezem a hátára csúsztattam, és annyira közel préseltem magamhoz, hogy leheletnyi hely se legyen közöttünk. Ő sem maradt nyugton, a karjait a nyakam köré fonta és úgy húzta magát közelebb hozzám. Ajkaink ráérősen játszottak egymással, mintha nem lenne holnap, s a mai nap csak a miénk. Felnyögtem, ahogy a hajamba túrt, és gyengéden húzkodni kezdte egyenként a hajszálaimat. Kétségkívül élvezetes csók volt, de muszáj volt megszakítanunk, nehogy levegőhiányban halálozzunk el egymás karjában.

– Az őrületbe kergetsz! – dünnyögtem tettetett sértődéssel az arcomon. Két tenyerem közé fogtam az arcát, s újra a homlokához érintettem a homlokomat. Szerényen elmosolyodott, majd vállat vonva a derekam köré fonta a karjait, meleg ölelésbe vont. A tenyereim között lévő arca boldogan tekintett vissza rám. Parányi puszikkal hintettem a szemét, a fülét, az orrát, az arcélét, szinte mindent a száján kívül, csak azért, hogy megint az agyára menjek.

–  Ne játszadozz velem, Mingyu, ha már így bedőltem neked – ütötte meg kicsit a hátam durcásan. Elvigyorodtam, és összeszedve magamat ismételten az ajkaira tapadtam. A távolban forgó szélkerék is rákezdett, mintha löketet adtunk volna neki, pedig csak a szél erősött fel ismét. A szívünket és lelkünket összekeverte, majd mixelve elénk tolta egy tányéron. Belemosolyogtam a csókba, s úgy éreztem, sose voltam még ilyen boldog.