[FANmeeting] fünf

Halihó!

*keres valami értelmeset, amit leírhat, de nem talál* 1615 szó eddig. De lehet, hogy több lesz, bár nem hiszem, épp elég volt Lokiból meg az egyedüllétéből, nincs igazam?

Kellemes Őszi szünetet mindenkinek! Élvezzétek az esős, szürke napok fénysugarait, a diófalevelek és más egyéb fák leveleinek a hullását és azoknak összeszedését. A szelet, mely összeborzolja a hajatokat és képes kifújni a kezetekből bármit. Eljött az idő, hogy a természet megpihenjen. Kifáradt, szinte elhalt alkotórészei megérdemlik a jó öreg téli szunnyadást, hogy majd tavasszal frissek és üdék legyenek.

Oké, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy befejezzem az élővilágról való monológomat. Mondhatni a szavaimnak nincs értelme, és azt sem értem, hogy mit értek, mert azt végképp nem vágom, hogy miért írok. Jó, nem kezdem el a hülyeségeimet, mert az úgyis lesz elég a részben. *ördögien felkacag*

Jó olvasást!

Elfoglaltam a szokásos helyünket az étteremben; a sarokban, ahol az ablak és a fal keresztezi egymást. Mindig ide ülünk, Ming-Yue az ablakhoz, én pedig vele szemben, a fal mellé. Ez a legjobb hely, leszámítva a bárpultot és a hozzátartozó brutálisan magas bárszékeket. Oda nem sokan ülnek, de aki megteszi, az nagyon menő, mivel kiemelkedik a szó szoros értelmében a többi vásárló fölé. Yuyu szeretett volna többször is oda ülni, de sajnos nekem túl magas az a hely.

Lassan másfél éve lesz, hogy megtaláltuk ez az eldugott éttermet. Meglepő módon úgy bukkantunk rá, hogy friss főiskolásokként elkezdtük bejárni a vidéket, de saját magunkhoz híven eltévedtünk, aztán egyszer csak itt kötöttünk ki. Szemünk kopogott az éhségtől, így bár kicsit lepukkantnak nézett ki kívülről, mégis betértünk, hogy együnk valami finomat.

A kiszolgálók, az étel és már maga az otthonosan berendezett étterem belopták magukat a szívünkbe. A tulajdonosokkal is volt alkalmunk találkozni, egy idős házaspár, akik minden pénzüket ebbe fektették be. Majdnem tíz éve működik, az első pár év elmondásuk szerint nagyon nehezen indult, alig jutottak nyereséghez, de aztán valahogy sikerült lábon maradniuk. Végül betoppantunk mi, akik nagyon sok fiatal vásárlót hoztak magukkal. 

A telefonom kijelzőjére néztem, dél lesz hat perc múlva, azaz Minjinnek öt perce van, hogy ideérjen. Rossz egyedül itt lenni, mindig csoportostul jövünk, sosem egyedül. Teljesen olyan érzésem van, mintha az álmomban lennék, hiszen ott is egyedül csámcsogtam a kaját. Gyorsabban kezdett verni a szívem, ahogy a kajálda másik oldalára bámulok, hogy megnézzem, vajon ott van-e tegnapról a srác. Kihagy egy ütemet, mikor észreveszem, hogy valaki ül velem szemben, pont ott, ahol ő ült. De most nincs egyedül, csak én vagyok az, aki társaság nélkül jött ebédelni. Vele szemben, nekem háttal egy széles vállú, fekete ruhás fiú ült. 

Hidegen hagyott a tény, hogy közösségi térben tartózkodom, elővettem a fülhallgatómat, ami szerencse folytán nem volt totálisan összegabalyodva. A telefonomat markolva, csatlakoztattam őket egymáshoz, és elindítottam a zenét. A dallam azonnal simogatni kezdte a füleimet, lágyan az agyamba égetve a ritmust. Nem sokkal később a bal térdemen nyugovó kezemmel ütni kezdtem azt, természetesen ütemmel. A legtöbb zene mozgásra ösztökél, egyszerűen nem tudok egy helyben maradni. Dobolnom kell, vagy az ujjaimmal vagy az egész tenyeremmel, vagy ráznom kell a fejem. Legritkább eset az, mikor táncolok (vagyis próbálok).

Épp kezdtem volna elmerülni a szöveg elemzésében, mikor kivágódott az ajtó. Három magas fiú lépett be rajta, egy szál pólóban vacogni kezdtek. Az egyiknek még a haja is csuromvíz volt, a másik kettőnek alig volt, legalábbis haja, de sapka takarta a fejüket, ami szintúgy vizes volt. A középső fiúnak világos barna haja volt, az arca kerek, ahogy körbe pásztázta a helyiséget kíváncsiság ült ki a tekintetébe. Sötét, fagyos kék színű szeme kutakodóan cikázott össze-vissza, végül rajtam állapodott meg. Megálltam, hogy káromkodni kezdjek, de gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Mindig is szeretett kontaktlencsét hordani, amivel figyelemfelkeltő kinézetet varázsolt magára. Shin Woojin volt az, az ex-ex barátom. Lényegében ez annyit takar, hogy majdnem lett köztünk valami, de túlságosan paraszt volt, és én nem akarok egy olyan kapcsolatban létezni, ahol csak az én részemről történik valami. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy én voltam az, aki brutálisan beleszeretett a másikba, mert nem. Egyáltalán nem szerettem, soha nem is fogom. Aki képtelen hinni magában, és csak azt osztani az emberiségnek, hogy szeretethiányos, akkor menjen, keressen valaki olyan személyt, aki eltűri. 

Sok időt töltöttünk együtt, bár hivatalosan nem voltunk egy pár, én mégis mindenben segítettem neki és támogattam, hogy érezze a szeretetet. De ő továbbra is egyedül érezte magát. Igen, ez volt az egyik agymenése, a másik viszont; fülig-szemig-orrig odáig van értem. (Vagy volt? Nem is érdekel már…) Nehezen hittem Woojinnak, hiszen semmivel nem mutatta ki, hogy én kellek neki, jelentsen ez bármit is. 

Csörögni kezdett a telefonom. Mélyen belül hálát éreztem, okkal kezdhettem el mással foglalkozni, nem kellett megjátszanom. Nem vagyok túl jó színész. Minjin neve virított a kijelzőn, ami kisebb idegességet juttatott a fejembe.

− Hol vagy? − Nyitottam a beszélgetést köszönés nélkül. A vonal másik végén nevetés hallatszott. 

− Még egy meccs középén vagyunk, de megpróbálom minimum tíz perc alatt lehozni, és körülbelül egy óra múlva odaérek − magyarázta, a háttérben hallottam az egérkattintásokat. 

− Fogadjuk, hogy nem rég kezdtétek el − forgattam meg a szemem, mikor meghallottam, hogy "A minionok elindultak". 

− Franc egye meg, berakták Halloween alkalmából újra a Teemo-s játékmódot és a srácokkal ki kellett próbáljuk. − Megköszörülte a torkát. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy a gépe előtt görnyed és összpontosít az itemek válogatására.

− Istenem, Jinboi, bekéne vegyem a gyógyszeremet − kezdtem kotorászni a táskámban, miközben a fülhallgató gombjába magyaráztam. − Tudtam az elején, hogy játszani fogsz ebéd helyett. 

− Ne haragudj, Loki, tudod, hogy szívesen vagyok veled, meg nagyon szeretlek − kezdett bele saját maga védésébe. 

− Ajjaj, már csak egy szerelmi vallomás hiányzik − nevettem fel, mire horkantott egyet.

− Idővel az is eljön. − Szólt sejtelmesen, majd mielőtt bontotta volna a vonalat, belesúgta: − Sietek!

Tudtam, hogy ezzel a játékkal nem lehet sietni. És vagy nyersz, vagy vesztet. Nagy hatással van az emberre a vége, hiszen egy elvesztett meccs még nekem is rosszul esik. Rendesen szíven üt, s gondolkodni kezdek, hogy vajon mégis hol rontottam el, melyik teamfight-ban nyomtam rossz képességet, mennyire raktam mellé a Megváltás itemet, és a többi zagyvaság szokott cikázni a fejemben. 

Woojinra kaptam a fejem, aki időközben megindult felém. Automatikusan álltam fel az asztalról és indultam meg egy másik irányba. Két asztal választ el bennünket. Lecövekelt, ahogy párhuzamosan mellé értem. Ennek nagyon nem lesz jó vége. Kezemet a szememhez tettem, hogy azt eltakarva tovább haladhassak. Talán sértésnek veszi, hogy letagadom az ismeretségünket, ezért a nagyon vékony helyen (az asztalok között) átszlalomozik hozzám és elém lép. 

− Nocsak, ki van itt? − Nevetett fel, költőien széttárta a karjait. − Csak nem Loki az, aki mindennél jobban szeret megalázni másokat? 

− Te mégis miről beszélsz? − Tátva maradt a szám, bár nem láthatta a sál miatt. Egyesen az arcomba hajolt, és suttogni kezdett:

− Még mindig odáig vagyok a nehezen kapható lányokért.

− Az jó. Örülök neki, de ha nem bánod, akkor én most megyek − léptem volna egyet, egy jó nagyot, hogy minél messzebbre kerüljek tőle, de megragadta a vállamat és visszarántott. 

− Mi lenne, ha levennéd a sálat a szád elől, mikor beszélsz valakivel? − Sziszegett, miközben egyenest letépte a sálat a nyakamból. Kikerekedett a szeme, mikor felszínre került a macis, fekete-fehér szájmaszkom. 

Egy percre mintha néma csend keletkezett volna az egész étteremben. Sok kíváncsi tekintet pásztázta az arcomat, mondhatni a szájmaszkomat. 

− Hagyj békén! − Kirántottam a vállamat a szorítása alól, a kezéből pedig a sálamat kaparintottam vissza. Kironthattam a mosdóba. 

Egészen addig nem jöttem elő, amíg el nem hagyta a három, kevésbé rokonszenves fiatalember az étterem területét. Kedvem lett volna sírni, de arcon pofoztam magam, hogy nekem ilyen emberekkel nem kell foglalkoznom. Egykor mindent megtettem, de már lassan fél kettő lesz. 

Kiérve szemügyre vettem a terepet; a tegnapi személy és a barátja ugyanott ültek, valamibe nagyon bele voltak merülve. Rajtuk kívül még egy néni fogyasztotta a kávéját. 

Immár nyugodtan a pulthoz léptem, hogy kérjek magamnak levest ebéd gyanánt. A kiszolgáló srác mosolyogva adta le a rendelésemet, ami pár perccel később tálcával együtt megérkezett. Visszacammogtam a sarokba, hogy elfogyasszam az ételt. Közben a gyógyszer leírását tanulmányoztam, hogy vajon kaja előtt vagy után kell szedni. Szerencsémre az volt a lehelet vékony papírra írva, hogy ebéd közben adagoljuk a szervezetbe. Több se kellett nekem, egy szemet kinyomtam a hüvelyből és a nyelvemre helyeztem, majd egy korty levessel elindítottam a gyomromba vezető úton. 

Lassan eltelt újabb fél óra, de Minjinről egy szót sem hallottam. Már végeztem az ebédemmel és egy darab papírral ültem magam előtt. Kezemben egy tollat forgattam, próbáltam valami értelmeset vinni a sorok közé. Vajon mi rímel a sírásra? Hát persze, hogy az ivás. Á, nem lesz ez így jó. Idegesen összegyűrtem a papírt és egy újat varázsoltam elő. Mi lenne, ha kérdéssel indulna? Akkor az ember kíváncsi a válaszra, amit az elkövetkezendő rímekben találhat meg. Mégiscsak tetszik a sírás-ivás rím, mindenképpen bele kell írjam. Szerelmi bánatban mindkettőt csináljuk, nem? 

Hamar megvoltam az első versszakkal, bár nem tetszett a bokorrím, mégis így folytattam a többit. Az idők végezetéig tudnám folytatni a metaforák halmozását. De mindenek előtt, leginkább a költői összehasonlítás megy, a megszemélyesítés mellett. 

Negyed kettőt mutatott a telefonom kijelzője, ahogy felvillant, hogy üzenetem érkezett. Nem kellett megnyissam, hogy lássam, Minjin SMS-ezett nekem. Inkább fogtam a tálcámat úgy, ahogy volt: a papírgalacsinokkal, a fehér, műanyag  tányérommal és az evőeszközökkel, meg a lapjaimmal együtt és megindultam, hogy kidobom a szemetet a kukába. 

Egy magas fiatal férfi kiütötte a kezemből a piros tálcámat. A mozdulat szinte direktnek hatott, azt leszámítva, hogy oldalasan állt, majdnem háttal nekem. Akkor kezdett el magyarázni valakinek valamit, de azt nagyon.

A tálcámról leestek a cetlijeim.

− Uramisten, ne haragudj! – Rám kapta a tekintetét. Én ránéztem, fel az arcára. Alighanem szögletes arccsontja volt, vastag szemöldöke, karakteres arca. Telt ajkai, formás orra. Aztán a sötét szemeibe bámultam. Végül azt gondoltam, hogy bár ne tettem volna. Oh Sehun volt az, teljes nagyságban. Emberi alakban. Előttem. Pár centire tőlem. 

Megpróbáltam fokozatosan venni a levegőt, nem változtatni az ütemén. Próbáltam nem reagálni, és elnézni a teste másik irányába. 

− Ugyan, semmiség − legyintettem természetesen. Megjátszott lazasággal. Leguggoltam, hogy összeszedem a szemetet a földről. 

− Segítek − motyogta, majd ő is szinte  négykézlábra ereszkedett, és szedegetni kezdte a cetliket.

− Nem kell. Mondtam, hogy semmiség − motyogtam az orrom alatt, kissé ridegen. A szemem megakadt az egyik versemen, ami közvetlenül Sehun előtt hevert. Egyszerre nyúltunk érte, én közelebb hajoltam, így nem csak a kezeink értek egymáshoz, hanem le is fejeltük a másikat.  

Nevetésben törtünk ki, Sehun markában a papírom volt. Belém fagyott a hang, az összes szó, amit mondani akartam neki, ahogy elkezdte olvasni a soraimat.