Dancing fool

Sziasztok!

Visszatértem. Vagy nem is. Egyáltalán nem tűntem el, csak egy kis időre láthatlanná váltam, amit persze mindenki szokott csinálni, mert miért ne? Kell egy kis idő, amíg senki nem tudja hol vagy, mit csinálsz és azt éppen miért teszed.

Igazából én Erdélyben voltam.

Őszintén? Nem akartam menni, de most már tudom, hogy nagyon megbántam volna. Jól tettem, hogy elmentem. Köszönöm az ott töltött időt. Nagyon szép helyeken voltunk. (omg most elindult egy lassú szám és majdnem elbőgtem magam, de nem, mert időben eltudtam nyomni, haha)

2017.07.21. Ekkor kezdtem ezt el írni. Voltak részletek, ötletek, mondatok, amiket össze kellett illesztenem. Nagyjaból megvagyok elégedve az eredménnyel (2603 szó), de nem tudok akció jelenetet (harc jelenet?) írni, amit egy kicsit szégyellek. Majd jobban utána nézek. 

Kitérek a személyekre is, mivel tudom, hogy nem mindenki jártas benne. Azonban inkább annak beszélek, akinek jelent valamit a Seventeen; ugyanis ez egy Dino szemszögéből íródott novella. 

Jó olvasást!

Ma van két hete, hogy kaptunk egy meghívót egy ismeretlen feladótól. Nem nézett ki hivatalosnak, inkább amolyan átverésnek bizonyult a borítékra nézve, sőt az is rátett, hogy nem kifejezetten a kiadót címezték meg, hanem a csapatunk vezetőjét, Seungcheol-t. A levélben semmi más nem állt, csak hogy meg kell jelennünk egy adott helyszínen; de nem akármiben. Öltönyben, nyakkendőben és zakóban. Persze a kényelmetlen lakkcipő sem maradhat el. Egyik felünk kételkedett a leírt szavakban, azonban bennem ott volt a kíváncsiság. A második legidősebb tag, Jeonghan nem akarta komolyan venni a sorokat, de ahogy átfuttathattam rajta a szemeimet, a betűk között megbújt valamiféle fenyegető hangsúly, amit nem lehetett nem komolyan venni.

Késő délután volt, mikor a kijelölt helyszínre értünk a srácokkal. Nem máshol voltunk, mint egy régi, elhagyatott sportcsarnok előtt. Belülről fények szűrődtek ki a félig kitört ablakokon keresztül. Óriási ablakok voltak, ezért még az utca másik felét is megvilágították. Nehéz volt nem a fényre figyelni, mivel váltakozott a színe; hol piros, hol kék vagy sárga volt. Megmosolyogtatott a látványunk, ahogyan felsorakoztunk egy titokzatos épület előtt. 

– Nos, akkor nézzük meg, hogy ki küldte a levelet! – Csapta össze izgatottan a tenyerét a kis csoportulásunk közepén Seungcheol, majd fellépett az első lépcsőfokra. Nekem több se kellett, máris a nyomába eredtem.

Kitárva a nagy szárnyas ajtót, azonnal elénk tárult egy olyan látvány, amire nem voltunk felkészülve. Magam se tudom, hogy miért, de egy iskolai bált képzeltem el, kissé horrorisztikus díszlettel. Helyette egy letisztult, modern évekbeli hangulatot keltő, egészen elegáns estélybe csöppentünk. Konkrétan tátva maradt a szám, ahogyan a csarnok közepén végig futó vörös szőnyeget vizslattam. Ahol véget ért, ott volt két darab hatalmas támlájú szék, trónszékeket szimbolizálva. A csarnok további része táncparkettként szolgált, a két szélén azonban felsorakoztak különböző pultok; volt édességes, sós, alkoholos és nem alkoholos pult – legalábbis ezek a szavak voltak írva a feléjük kifüggesztett táblára.  

Tekintetemet egy mellettem elsuhanó női alakra kapom, akin egy szembetűnő piros koktélruha volt, amely kiemelte hosszú lábait. Egészen addig tartotta fogva a pillantásomat, ameddig el nem vegyült a tömegben, a tánctéren. Egytől egyik az összes jelenlevő ki volt öltözve a maga módján. Kezdve vélünk, akik szmokingban nyomorultak – szó szerint – az ajtóban. Seungcheol ugyanis megtorpant a sok ember láttán. Ha Seungkwan nem nyomul előre kiabálva, akkor egészen biztosan még álltunk volna pár percet a bejáratot eltorlaszolva. 

Agyamnak és szívemnek nem kellett több, máris beléptem a tömegbe. Minden porcikám felvette a zene ritmusát, ahogyan a körülöttem gyakran irányt váltó, hullámzó testek tették. Percekig eggyé olvadtam a ringatózó lelkekkel. A felszabadulás érzése járta át a bensőmet, miközben próbaltam távol maradni az ide-oda járó kezektől, amik görbületeket kerestek. Végül a szemem sarkában megpillantottam egy piros ruhát. 

Indultam is volna felé, ha Vernon nem lép elém és nem vigyorog a képembe.

− Máris kinéztél valakit, Channie? – Borzolta össze a hajamat játékosan. Szerettem ezzel a Chwe gyerekkel beszélgetni, mert annyira laza volt, hogy a komoly témákat is nyugodtan meg lehet vitatni vele. Van egy amolyan „nyugodj meg, attól megnyugszol” aurája, ami a bandában mindenkire kihat, és ha nem nyugszik le valaki, akkor egyszerűen a fejére csap. 

− Nem, dehogy – mondtam lesütött szemmel, eltolva magamtól a kezét. Vernon rám eresztett egy féloldalas mosolyt kacsintás kíséretében, mintha tudná, hogy hazudtam. Hiába, nyitott könyv vagyok.

− Úgyse mered leszólítani azt a csajt! – Vernon gonoszan elvigyorodott, ahogyan a pár méterre álló hosszú, barna hajú lányt méregette. A lány zöld, hosszú estélyi ruhát viselt, a nyakrésze meglehetősen kivágott volt, melynek köszönhetően megcsodálhattuk a kiugró kulcscsontját. Vernon tudja, hogy nem vagyok az a személy, aki meg mer nyílni egy idegen ember előtt. Sőt mi több, minden vagyok, csak merész nem. Gyáva vagyok. Soha nem is leszek olyan része a társadalomnak, aki mindenen csak mosolyog, és órákon keresztül beszéli az unalmasabbnál unalmasabb történéseket, akár egy ismerősével, akár idegennek magyarázva. Vernon nem csak ismerte, meglehetősen szerette ezt a kevésbé előnyös oldalamat, de leginkább azt szerette benne, hogy az orrom alá dörgölheti.

Hiába próbálok a srác kedvében járni, mindig csak többet és többet akar. Gyakran ő ellenőrzi a rap-emet, ha pedig nem mozog elég gyorsan a nyelvem, akkor rám mordul. Tánc téren én szoktam neki segíteni, tippeket adni, bár nem mintha szüksége lenne rá. Egyszerűen csak így osztott be minket Seungcheol. Gyakorló társak lettünk. Debütálásunk után pusztán barátkozás céljából kezdtünk el beszélgetni, aztán ma már szinte minden nap hülyítjük a másikat. Ha pedig nem vagyok ínyére, egyszerűen csak faképnél hagy és keres magának valaki mást a tizenkét másik tag közül. Mosolygok, amiért más választ néha? Ó, csak mert a média a boldogságot kívánja. Azt, ami a legtöbb embernek nem adatik meg. Nevetek? Mintha a saját szenvedésemet nevetném ki, de persze ezt senki nem tudja. Az már más tészta, hogy tudhatná, csak épp szarik rá az egészre.

Érzések, melyeket sosem fognak megérteni a bandatársaim, még azután sem, ha megpróbálom elmagyarázni nekik. Fogalmuk sincs, milyen érzés százhetven centinek lenni az egy-két fejjel magasabb emberek között. Milyen érzés maknae-nak lenni, a legfiatalabb tagnak, akitől sokat várnak el. Milyen érzés rettegni a kudarctól, amit egy másodperc alatt létrehozhatok. Pár tizedmásodperc is elegendő lenne arra, hogy a Seventeen-t bemocskoljam, egyetlen egy tettel botrányt hoznék a Pledis Entertainment fejére. De persze nem akarok, mégis kísértenek rémálmok, amikben valamit rosszul csinálok és elbukok, mint a Seventeen maknae-ja, előadója. 

Fejemet erősen és hanyagul megrázom, hogy a hasonló negatív gondolatok eltűnjenek belőle. Kéne ide Dokyeom a happy vírus fejével, s máris fulladoznánk a boldogságtól. Szó nélkül indultam el a zöld ruhás csaj felé, aki a koktélos pultnál szürcsölgetett. Vernon mellett elhaladva rápillantottam ördögi vigyorral a képemen. 

− Hé, Szépfiú, ismerjük mi egymást? – Tette valaki a vékony kezét a vállamra és maga felé fordított. Hirtelen ezernyi kép cikázott a fejemben, köztük az is, hogy a híradóban bemondják „Lee Chan félrelépett”, vagy valami hasonló, ami miatt ki is tehetnek a bandából. Nem mertem felemelni a tekintetem a földről és egyenesen a kéz tulajdonosára nézni. Megpillantottam azonban a piros koktélruhát, ezért késztetést éreztem, hogy szemügyre vegyem a gazdáját. Szőke haja fel volt tűzve a feje búbjára, a kontyába mini vörös rózsák voltak szúrva.

− Nem? – Vágtam értetlen fejet, miközben Vernon felé tekintettem némán segítségért kiáltozva, de ő csak a hüvelykujját felmutatva azt suttogta nekem, hogy csak így tovább.

− Pedig olyan, mintha már találkoztunk volna – húzta végig mutatóujját az állam vonalán. Beleborzongtam. Szerintem még a hátamon is égnek álltak a szőrszálak az érintésétől. Kinyitottam a számat, hogy mondok valamit, de belém fagyott minden szó, ahogy megpillantottam egy hűvös tekintetet. A szőke válla felett rám tekintett a barna, akihez eredetileg indultam.

− Tisztán emlékeznék a találkozasunkra meg a közös percekre, de most bátran állítom, hogy még nem láttuk egymást... − Folytattam volna a mondandómat, ha nem hajol a nyakamba. Ha nem suttog a fülembe dolgokat.

− Akkor itt az ideje, hogy közelebbről is megismerjük a másikat − pihegte az ajkamra, miközben karjait a nyakamba helyezte. Egymáshoz simultunk. Egyszerre kezdtünk ringatózni a zene ritmusára. Kikerekedett a szemem, mikor az ajkamra kezdett hajolni. Megérezhette, hogy visszatartom a levegőt, ezért pár milliméterre a számtól megállt, és így szólt: − Egyedül jöttél?

Megilletődtem, mikor csak beszélgetést kezdeményezett, de végre kifújhattam a bent tartott levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak, mert annyi szent, hogyha igent mondok, akkor együtt távozunk az ajtón. Viszont, ha tagadok, arra fog gondolni, hogy van valakim. De mivel nem szeretek hazudni, ezért muszáj elmondjam, hogy a barátaimmal jöttem. − Nem, mert...

− Ó, akkor együtt vagy valakivel? − Vágott a szavamba ismét. Rám mosolygott pimaszul, miközben a hajamat piszkálta. Nehezmre esett megrázni a fejemet, helyette bólogatni akartam, mert a tudat, hogy van valakim... biztonságban tart az ilyen rámenős emberek elől. Mégis megráztam fejem. Nevetés tört fel a torkából, ami egészen mélyről jöhetett, hiszen meglehetősen intenzív hangja volt. Vihorászás közben megigazította a hajamat − nem mintha nem lett volna jó úgy, ahogy van −, majd lassan végig vezette az arcomon keresztül, a nyakamon, a vállamon a kezét, egészen a sajátomig, majd összekulcsolta azokat. 

− Iszunk valamit? − húzott a puncsos asztalhoz, körülbelül úgy mindekit félrelökve az útból.

− Elnézést − mondtam a hatodik embernek szabadkozva. Mikor elhúztunk a zöld ruhás csaj mellett, egyenes azt éreztem, hogyha tudna ölni nézéssel, már rég megtette volna. A rángatóm direkt úgy vezetett, hogy arccal nekirohanjak és így már kézzel is megölhet.

− B-bocsi − dadogtam, miközben a jobb vállát megfogtam, és úgy löktem el magamat tőle. Rámszisszent én pedig mentegetőzve lesütöttem a szemeimet. Hagytam, hogy még tovább vezessenek; akár a végtelenségig is. Azonban ahogy az asztalhoz értünk, rá kellett, hogy ébredjek, ez a szín tiszta valóság, és én innen nem megyek sehova, mert a vakon való irányításom nem tartott sokáig. Szőke navigálóm kezébe vett két puncsos poharat, az egyiket felém nyújtotta. Hezitálás nélkül elvettem tőle és jókorát húztam belőle.

− Szereted a puncsot? − kérdeztem, mert egy ideje csak a zene szólt, mi meg csak álltunk. Rám nézett, felvonta a szemöldökét, majd kortyolt egy kicsit.

− Nem épp a kedvencem, de más italt nem igazán lehet behozni − mondta, aztán végig tekintett az egész épületben. Tekintetét végül rajtam kezdi legeltetni. − És te? 

− Hát nem... én nem igazán szoktam inni, de nem olyan rossz − Vontam vállat kóstolgatás közben. − Hogyhogy itt lett ez megrendezve? 

− Szerinted tudom? − nevetett ki egyből, végül folytatta: − Úgy tudom, hogy ez elég messze van a lakott területektől, így simán lehet hangoskodni.

− É-értem − csuklottam. A hátam borsózott a folyamatos bámulásától. 

− Szerintem szép. Bár nem volt egyszerű berendezni − mosolyodott el derűsen. Megjelentek az arcán gödröcskék, amik feldobták az egész lényét. Helyeslően bólogatni kezdtem, majd megkérdeztem, hogy merre van a vécé. Kinevette ezt a kérdésemet is, hozzáfűzve, hogy egy pohártól máris ki kell mennem. Igazából csak akartam pár percet egyedül, de ő ragaszkodott hozzá, hogy megvár a folyósón.

Gyorsan befutottam az illemhelyiségbe, ott egyből a mosdókagylót céloztam meg. Odaérve megnéztem magamat a tükörben. Mindkét tenyeremet az arcomra szorítottam, és elhúzva a bőrt leengedtem a karomat magam mellé. Lassan kinyitottam a csapot, vizet locsoltam a képembe, hogy felébredjek a melankóliából. 

Kiléptem, és megpillantottam a fal mellett várakozó piros ruhás szőkeséget. Szempillantás alatt elindult. Felém tartott.

Megragadta a karomat és egyenesen a falnak lökött, ahol a hátam megérezte a zsibbasztó hideget. Ijedten felszisszentem és lányra kaptam a tekintetemet. Ő csak csábosan elmosolyodott, az agyamba pedig bevillant egy gyerekkori emlék. Valahol már láttam ezt a mosolyt. Nem tudtam tovább gondolkodni, mert ha megteszem, akkor mindketten a földre zuhanunk ugrándozó lényétől. Így kénytelen voltam megragadni a combját és a derekam köré fonni a lábait. Kérdőn tekintettem rá, mire még jobban kiszélesedett a mosolya. Egyetlen egy határozott mozdulattal ajkát az ajkamra nyomta. 

Egyre erőteljesebben csókolt, én pedig kezdtem kedvet kapni, hogy visszacsókolom. Végül megtettem, amitől csak még bátrabb lett. Minden érzelmemet belevittem ebbe a csókba; csodálkozást, kételkedést, rettegést. Valamint rejtett érzelmeket is, amikről eddig fogalmam sem volt. Legalábbis a vágyakozásról. Nem hittem volna, hogy valaha bármilyen szinten is vonzódni fogok ma éjjel egy ismeretlenhez. Nem akarok túlzásba esni, hiú reményeket adni neki. 

Nyelvemet teljesen öntudatlanul vezettem az ajkához, és mikor elértem hozzá, végig húztam az alsó párnáin. Ajkai elváltak egymástól, ezzel is bebocsátást engedve nekem.

Mielőtt teljesen átengedtem volna magamat az eddigi mélyen rejtett érzéseimnek, és majdnem elmélyítettem a csókot, megéreztem valami kemény, éles és jéghideg dolgot a nyakamnak feszülve. Igen, egy kés volt az.

− Komolyan nem ismersz meg? Le kéne én is szedjem a fejed, ahogyan egykor te is tetted − vigyorgott rám, hogy még a foga fehérjét is megláttam. Ijedten kaptam a nyakamhoz, ahol éreztem az élt.

Ráncolni kezdtem a homlokomat, közben a kezemet a kést szorító kezére helyeztem, és megpróbáltam elemelni magamtól. Rám nevetett.

Nem hiszem, hogy valaha lecsavartam egy ember nyakáról a hozzátartozó fejét. Régebben csak játékbabák fejét szedegettem le, de az annyira régen volt, hogy már nem emlékszem tisztán.

 Az óvodában sokszor voltam rossz gyerek, aki tönkreteszi a játékokat. De a nap végére mindig mindent visszatettem a helyére. Óvodás éveim utolsójában nagyon elszaladt velem a ló, mert év közepén lett egy új játszótársunk. Hat éves fejemmel nem akartam elhinni, hogy lehetséges év vége fele új óvodás, így egyből meg akartam ismerni a lányt. Hosszú szőke haja volt, egészen a háta közepéig ért. Megcsillogtatta kisfiú szemeimet. Úgy gondoltam, hogy ő a hercegnő a mesékből. Azonban én nem lehettem a herceg. Shinji minden egyes nap másokkal volt, leginkább egy barna hajú kisfiú körül legyeskedett. Nekem viszont éjfekete hajam volt, így átnézett rajtam. Egyik nap széttört a babája, nekem pedig volt bátorságom a baba fejét visszailleszteni a helyére. Egy nap múlva a hercegének köszöngette, hogy vett neki egy újat. Bennem pedig keveredett a düh és a szomorúság. Haragomban tönkretettem az új játékszert. Az volt az egyetlen dolog, amit soha nem hoztam helyre.  

Shinji áll most előttem. Ő rántott rám éles dolgot. Ebben biztos vagyok.

 Mielőtt azonban berezelnék egy olyan lánytól, akit a múltban vérig sértettem, sikerült elpucolnom a fal mentén. Láttam, ahogy a karom után kap, de még időben elhúztam, nehogy még egyszer hozzám érjen. Hátrafelé bámultam, miközben egymás után tettem a lábaimat, és haladtam előre, hogy minél messzebb kerüljek a lánytól. Shinji-től. A múltamtól.
Mikor elértem a tánctermet és a folyósót elválasztó ajtóhoz, az átjáró egyik fele kivágódott és egyetlen egy személy lépett elém. A barna hajú lány zöldben, aki meglehetősen dermesztő tekintettel bámult rám az elmúlt percekben, bent a teremben. 

− Minden oké? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Megdöbbentem, majd eszembe jutott, hogy a hátam mögött éppenséggel egy vérszomjas fenevad van, késsel a kezében. Hevesen rázni kezdtem a fejem. Nem! Egyáltalán nem oké, semmi sem. 

− Menj el innen, gyorsan – fordítottam meg a lányt és elkezdtem visszatolni az ajtóhoz. Ő nemhogy segített volna magán, inkább ellenkezett és a lábával megtámasztotta magát a az ajtó nem használt oldalán. 

− Hogy hívnak? – suttogtam az előttem lévő fülébe. Ő csak szemét forgatva hátrafordult és grimaszolva kérdezett. – Ez most tényleg fontos?

− Igen – sziszegtem, majd folytattam. – Engem hívhatsz Dino-nak, de még a Szaurusz is belefér.

Felnevetett.

− Hyunah vagyok – mosolygott rám. – Azért vagyok itt, hogy megvédjelek.

Ekkor felhajtotta a szoknyáját és a combjára szíjazott késéhez nyúlt. Előre lépett és kést tartott Shinjire, aki még nem fogta fel a történéseket. Hyunah felemelte a karját és egy nagyot behúzott Shinji-nek. Ő megtántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, és hadonászni kezdett a késsel. A „megmentőm” ügyesen kivédte a támadásokat. Mikor alkalma volt, egyből taszított az ellenfelén, egészen addig, amíg a földre nem kerültek. Végül valahonnan előkapott egy kötelet, amivel összecsomózta az alulmaradt Shinji csuklóit. Épp örömömben kezdtem volna ugrálni, de megjelent egy csomó fekete ruhás ember. Először azt hittem, hogy a rendőrség az, és hogy segíteni jöttek nekünk. De rá kellett érbedjek, hogy nem, mivel fegyvert szegeztek ránk.

Hyunah előkapott egy furcsa alakú tárgyat, amit földhöz vágott, így füst keletkezett. Füstbomba.

Megragadtam a lány karját, és rohanni kezdtünk. Azonban nem sokáig tudtam az utat, így egy idő után ő kezdett maga után rángatni a folyósón.

− Hamupipőkének érzed magad? – kérdeztem fülig érő vigyorral az arcomon, miközben az előttem futó, lobogó ruhás lányt követtem. A mesebeli hercegnő is hasonlóan menekült a bál éjszakájáról, attól félve, hogy éjfélt üt az óra, és a hintója újra tökké változik, a ruhája meg eltűnik.

− Nem vagyok olyan szép és ő szőke volt – felelte fojtott mosollyal az arcán hátra tekintve rám futás közben. Különös érzés fogott el; szerettem volna köszönetet mondani neki, mert éreztem, hogy soha többet nem fogom látni.

− Szerintem Hamupipőkének túl kövér arca volt. A tiéd jobban tetszik. − Kifújtam a bentragadt levegőt, ahogyan kiértünk az epületből az utcára. Hyunah letörölte az izzadtságot a homlokáról, én is úgy tettem. Egy ideig csendben kapkodtunk levegőrét, végül kezet nyújtott nekem. Megfogtam, megszorítottam, aztán jól megráztam. Nem engedtem el.

− Köszönöm − mosolyodtam el hálásan, mire csak vállat vont. Meghallottam, hogy mögöttünk az epületben zenét váltottak. Hyunah már húzta el a kezét az enyémtől, de én utána kaptam. − Táncolunk? − Kicsit hangosabban szólaltam meg, mint akartam. Bólintott.