[Honestly] Második rész

Sziasztok!

Eljött az idő, hogy közzé tegyem azt a részt, amin nem rágódtam kevesebbet, mint az előzőkön. Nem azért mondom, hogy sajnáljatok, tényleg. Csak azért, hogy tudatosuljon bennetek, nem két perc van a soraim mögött. Oké, miért is gondolnátok ezt. Jogos kérdés. Én meg csak mondtam, és szerintem jogosan jelentek ki igazságot. Nem?

Alapjáraton, amit terveztem a sztoriba, kezd kialakulni. Persze, mint minden írónak, nekem se éppen azok a mondatok jönnek össze, amiket épp megálmodtam. Jelen esetben se tudom, hogyan fogunk eljutni a bekezdés végéig, és, hogyan fogom levezetni nektek a fordulatokat/csavarokat, azaz a tetőpontot. Még megoldást se találtam a bonyodalmakra. Haha.

Jó olvasást!

Wang MinHee

Hihetetlen, hogy mennyire nagy hatással vannak rám a külső tényezők az órákon. Ha egy picit is változik a fényerő az ablakon kívül, már egyből oda kapom a fejem, és végig nézem, ahogyan a Nap eltűnik egy felhő mögött. Általában nyitva vannak az ablakok, így mindig megcsap a friss szél, ha pedig meghallok egy kisebb dörgést, borús hangot, akkor érzem, hogy vihar lesz. A viharoktól kiskorom óta félek, hiszen egy régebbi, kisebb házunkba belecsapott egyszer a villám, és kigyulladt az egész otthonunk. Mindenünk porrá égett, szinte alig maradt valamink. Ha pedig érzem a vihar készülődését, máris parázok, s még annyira se figyelek órán. Nem csoda, hogy a tanárok utálnak és leginkább a Pokolra kívánnak engem.

Szerencsémre túléltem a művészet történelem órát, ami nem mellesleg igen kellemetlen volt. Mint minden alkalommal. De azért egy dolog jó benne: ebédszünet következik utána. 

Sietve összepakolom és bedobálom a tanszereimet a hátizsákomba, hogy időben felérjek az iskola lezárt részére. Igazából dobáltam volna, ha a székemről nem borult volna le a teljesen nyitva lévő táskám, amiből szinte minden kiesett. Fájdalmas sóhaj kíséretében lehajolok és idegesen nekiállok összekaparászni a szanaszét szóródó cuccaimat. Felteszem az asztalomra az egyik könyvet, amely leveri a nyitva lévő, fekete-fehér kockás tolltartómat. Szitkozódva felveszem a néhány írószeremet, visszateszem a helyükre, és idegesen becipzározom a tolltartómat. Végül kevésbé higgadtan összeszedem a maradék cuccomat a földről és azt is behajítom a táskámba, majd összecizározás után a hátamra csapom és elindulok az iskola folyósójára.

Mire végzek, ChangKyun már az ajtóban vár, óriási vigyorral a képén. 

− Mit vigyorogsz ennyire? – Nézek rá kidüllesztett szemekkel. ChangKyun arcán még jobban elterül a vigyor.

− Olyan vicces vagy, mikor szenvedsz – mondja teljesen őszintén.

− Szóval itt nevettél rajtam egész végig, ahelyett, hogy segítettél volna. – Hüledezve eljátszom a vérig sértett legjobb barátot, akinek a vicc tárgyának lenni a szomorú sorsa. Igazából megszoktam már, hogy leginkább rajtam és a szerencsétlenségemen nevetünk. Hát igen, olyan kritikus az állapotom, hogy néha már vicces.

− Tudod, igazából jobban szeretek nevetni, mintsem segíteni rajtad. – Pimasz mosoly jelenik meg a szája sarkában, amitől ezt a kijelentését nem tudom komolyan venni. Morcosan a vállába bokszolok, majd nevetni kezdek. Így indulunk el nevetve, együtt a lépcsőfordulóba.

Az iskola nem olyan nagy, mivel „csak” egy zeneiskola. Általánosságban egy Művészeti Intézmény, ami a zeneművészet, táncművészet, képző– és iparművészet, valamint a színművészet és bábművészet területei iránt érdeklődő tanulók számára lett létrehozva. Azonban, ugyanúgy vannak a tagozatok és évfolyamok. Mindegyik osztály biztosítja a művészetimádó diákok készségeinek, képességeinek fejlesztését, alkotó és önkifejező képességeik kibontakoztatását, tehetségük gondozását. Hatodik osztálytól lehet csatlakozni, triplázott számmal felvenni a művészet órákat. Zeneművészet, kórus, zeneirodalom és egyéb órákon kell részt venni.

Szerencsémre legyen, hogy nagymamám zongorista volt, és megtanított kiskoromban zongorázni, amíg édesanyám a munkahelyén dolgozott. Bár iskola kezdetéig nem igazán volt alkalmam használni a hangszert, mert az otthonit el kellett adjuk, hogy legyen pénzünk. De én, mint rafkós, szeleburdi kisgyerek, kikönyörögtem, hogy ilyen iskolában tanulhassak. 

ChangKyun anyukája a fiát egy jobb művészeti iskolába akarta íratni, ChangKyun pedig ellenkezett, mert ő fizikát szeretett volna tanulni. Ezt nem tudta elviselni az Lim anyuka, így a gyereke ajánlatára, hogy „fizika és kémia vagy MinHee zeneiskolája” az  én iskolám mellett döntött. 

Első napunk minden volt, csak boldog nem. ChangKyun ugyanis jobb bemenetit írt nálam és így különböző osztályba kerültünk. Emlékszem, hogy amint megláttuk az eredményeket a folyosón kifüggesztve a falra, azon nyomban elsírtam magam.

Egy teljes évet kellett nélküle töltenem. Órákon csak bámultam ki az ablakon, és lézengtem a többiek között. ChangKyun pedig minden szünetben átjött hozzám és beszélgettünk, de nem volt ugyanolyan. Az osztálytársaim piszkáltak is miatta, hiszen velük naponta alig váltottam néhány szót, inkább csak köszöntem nekik, mikor bejöttem és, mikor távoztam az osztályból. Első évem végére azok a híresztelések mentek, hogy ChangKyun csak sajnál, amiért mi szegények vagyunk, mint a többiek. Igaz, nem kereshet mindenki milliókat, de azért nekünk is volt és van is miből élnünk. ChangKyun ezt tudta is. Tisztelte édesanyámat, nem csak szimplán sajnálásról volt szó.

− Mini, jössz már? – Teszi rá ChangKyun a tenyerét a fejem tetejére, megszorítja, és jól megrázza. Barna hajam szálldos a levegőben, végül megcsapom Kyun kezét, hogy engedjen már el. Megigazítom a hajam, majd kinyújtom rá a nyelvemet.

− Most mit vagy úgy oda, csak kicsit gondolkodtam − mondom, majd hangosan nevetni kezdek. – Belefér az időnkbe, nem? 

− Tudsz te gondolkodni is? − Nevetve összeborzolja a hajamat, majd átkarolja a vállamat. Megbántva pillantok rá, mire megpöcköli a fülemet. − Tudod, hogy viccelek, ne vágj már ilyen sértődött fejet. 

− Tudom én, hogy odáig vagy értem. Hát, hogy a viharba ne tudnám. – Eresztek el egy mindentudó mosolyt, majd felpillantok rá, hogy lássam lángba boruló arcát. Utolsó évünk a Művészeti Intézményben, ami annyit takar, hogy lassan neki kell állnunk, hogy összehozzuk a saját darabunkat, amivel majd kiállunk a bizottság elé. ChangKyun zongorán gondolkodik, ezzel én sem vagyok másképp. Április környékén pedig a záróvizsgákkal kell, hogy megküzdjünk, amiktől kicsit félek. A történelem tanár biztos, hogy nem fog átengedni. Ha pedig nem lesz meg mindenből az elégséges, akkor nem vehetek részt a végzősök számára rendezett Búcsú bálon. 

− Min töröd ennyire a fejed? − Szólal meg, miután az arca visszanyeri az eredeti színét. 

− Még mindig azon csodálkozom, hogy lerontottad az átlagodat a kedvemért.  – ChangKyun ugyanis az első év végén a kimeneti felmérővel úgy lerontotta az átlagát, ahogy csak tudta. Magyarul; nem írt a kimenetire semmit, csak a nevét, a dolgozat után pedig besorolták az én osztályomba. És hogy ezt miért csinálta, azt a mai napig nem tudja befogadni az agyam. Értettem én akkor is, meg most is, hogy jóban vagyunk, de így az édesanyja egyetlen nagy álmát tette tönkre, hogy iskola első művésszé váljon. 

− Az a véletlen műve volt. – Kezdi el letagadni a múltban történteket, kisebb-nagyobb sikerrel. 

− Véletlenül nem írtál rá semmit, mert véletlen mindent, tényleg mindent elfelejtettél? − Húzom fel a szemöldökömet, és kérdőn pillantok rá. A mellettem lévő fiú lassít a léptein, majd megrázza a fejét. Szólásra nyitja a szájat, majd visszacsukja, vele együtt behunyja a szemeit is. Végül leveszi a nyakamból a karját és égnek emeli az arcát, majd nagyon lassan kifújja a levegőt. 

− MinHee, már ezerszer elmondtam, hogy leblokkolt az agyam és tényleg semmi nem jutott az eszembe. − ChangKyun hevesen kezd gesztikulálni a kezeivel, miközben a hangja felveszi a magyarázó hangnemet, amit már annyiszor hallottam. 

− A legegyszerűbb kérdésekre sem válaszoltál! − Térek ki a hitemből. Nem akarok vele veszekedni, de ha egyszerűen nem vallja be még magának se, hogy mi történt, akkor mást nem lehet vele csinálni.

− Igen, tudom. − Fújtat egyet, majd gyorsít a léptein, hogy lehagyjon engem. A folyosó végén lévő lépcsőfordulóban felsiet a harmadik emeletre. Azon az emeleten csak gyakorló termek vannak, melyekben sok időt szoktunk eltölteni zongorázással, énekléssel, valamint pihenésre is alkalmas kanapékon alvással, kikapcsolódással. Leginkább tanóra közben vannak itt emberek, kivéve persze minket, akik a kivételt képezik. Mi csak akkor jövünk ide, mikor senki nincs jelen.

ChangKyun nem vár be, még azért sem. Amint utolérném, már rohanni kezd, nehogy a közelében legyek. Egyenesen felrohan a lezárt lépcsőn az iskola legmagasabb pontjára. 

− ChangKyun! − Kiáltok rá, ahogy felérek az épület tetejére. Belerohanok az előttem megtorpanó fiúba, majd miután visszanyerem az egyensúlyomat, kicsit előrébb lököm. Kikukucskálok a háta mögül és megpillantom a ledermedésének az okozóját. Tulajdonképpen az okozójukat, mivel három lány osztálytársunk piknikezik a „helyünkön”. 

− Wang, idegesítő vagy. Fogd be a szád! − Pillant rám lenézően Shin Eun-Yun, aki a másik kettő irányítója az osztályban és úgy látszik, még osztályon kívül is. ChangKyun megragadja a csuklómat és elhúz a lányok mellett. Erősen markolja a kezemet, érződik, hogy majd szétveti az ideg. 

− Úgy néz ki, Wang megint sajnáltatja magát. − Suttogják olyan hangosan, hogy az iskola összes tanulója meghallja.

− Mi lenne, ha bekussolnál? − Rivall rájuk visszafordulva Kyun. Most rajtam a sor, hogy megszorítsam a kezét nyugtatásképpen. 

− Ó, nézzünk csak oda, még védi is a sajnálaton kívül − mondja Eun-Yun gúnyosan.

− ChangKyun, ne törődj velük − susogom a legjobb barátomnak, majd megsimítom a karját. A fiú megrázza a fejét, majd nagyot szív a levegőből. Jó sokáig benntarja, és fokozatosan kiereszti. Rákulcsolja a kezét az enyémre, ami miatt meglepő tekintettel jutalmazom. Féloldalasan elmosolyodik, amitől minden zavarodottságom elszáll. Követni kezdem egészen a tető túloldalára, ahol letelepedünk a kémény mögé. 

Ebédelni kezdünk, s az egész szünetet fent töltjük mit sem törődve a zavaró személyekkel. Elsős évemben elsajátíthattam a lányok figyelmen kívül hagyását, de Kyun másodiktól nem tud megbirkózni a gondolattal, hogy ilyen emberek léteznek. Nem csodálom, hogy nehezen megy neki. Ha fordított esetben lennénk, akkor én se tudnám elviselni, hogy piszkálják. Megmosolyogtat a nosztalgia, amit ChangKyun észre is vesz, majd úgy tesz, mintha tudná, mire is gondolok; elvigyorodik, miközben félrebiccenti a fejét. Mindig ezt csinálja, ha igazából fogalma sincs a dolgokról. Amolyan „nem értek semmit, de kíváncsi vagyok” tekintettel bámul rám.

− Nosztalgia − mondom ki a legegyszerűbb mondatot a Világon, ami eszébe juttat minden olyan dolgot, ami eddig velünk történt. Szomorú mosoly jelenik meg az arcán, amit nem tudok hova tenni, így csendesen tovább folytatom az ebédemet. ChangKyun se szól egy szót se, csak némán elmond egy imát, mint minden étkezés előtt s után.

Hirtelen véget ér a pár perces csend, mivel fülsiketítően hasít bele a levegőbe a csengő hangja. Ijedten rezzenek össze, Kyun pedig kinevet. Sietve összepakolunk, majd elindulunk lefelé.

− Amúgy diszlexiám van. – Áll elő a legbénább kifogással ChangKyun. Megpiszkálja a mutatóujjával az orrát, miközben nem mond igazat, ez a mozdulata most sem maradhat el. Szinte mindent tudok róla, beleértve az egészségügyi problémáit, de ez nem tartozik közéjük.

− Ezt még te sem hiszed el, nem igaz? – Nevetem ki hisztérikusan, majd lábujjhegyre állok, hogy össze tudjam borzolni a haját. Kyun arcának a színe kezd hasonlítani egy érett paradicsoméra, amit szerintem meg is érez, mivel mindkét kezét az arca elé emeli takarásképpen. Pár percig így állunk; ő zavartan, görnyedten a tenyerébe burkolózva, míg én megpróbálom elemelni az arca elől a karjait. Végül sikerül, megpillantom a kipirosodott arcát, amin szomorkás tekintet ül, ami a földet pásztázza. Félénken leguggolok, és úgy pillantok fel rá, csak azért, hogy létrehozhassam vele a szemkontaktust. ChangKyun megvakarja a tarkóját, aztán rám emeli a tekintetét. Néhány pillanatig teljesen csendben rajtam legelteti szemeit, az arcom minden szegletét méri fel, mintha most látná először, s utoljára.

Mély levegőt vesz, majd mindkét kezét a vállamra helyezi, és komolyan pillant rám, aztán így szól: − Valamit mondanom kell.