[Honestly] Első rész

Annyeong!

Megérkeztem az ígért első résszel, ami nem sikeredett olyan hosszúra és akciódúsra, mint a tudatalattim tervezte, mégis az első rész, amit örömmel írtam. A történet, akarom mondani a rész Wang MinHee szemszögéből - a főszereplő szemszögéből íródik, és jelen időben van az egész. Legalábbis amíg nem emlékezik vissza. Ezt most azért mondtam el, mert kaptam olyan visszajelzést, hogy furcsa az írásmódom. Remélem azért, hogy sokak érteni fogják a mondataimat, valamint a lány érzéseit és emlékeit.

Jó olvasást! 

Wang MinHee

A csengő, amely jelzi az óra kezdetét, éles hanggal hasít bele a fülembe, s felriaszt mézédes álmaimból. Történelem órán ülök, igazából alszom. A tanárnak kellemesennek nem nevezhető, de altató hangja van, legalábbis nem lehet rá figyelni. Az órákon vagy alszom, vagy rajzolok a füzetembe, vagy pedig nézelődőm az osztályban, és kifigurázom az osztálytársaimat a legjobb barátommal.
Az ablak melletti sorban ülök, mögöttem ül az első és utolsó, egyetlen, legjobb dolog az életemben; Lim ChangKyun. Ha ő nem létezne, én sem léteznék.

Óvoda óta vagyunk jóban, mikor a fiú játszótársai piszkálták, én mindig mellé álltam és elriasztottam őket, cserébe mindig megosztotta velem az ebédjét, mivel édesanyámnak nem volt ideje pakolni nekem.
Nagyon szerethető kisfiú volt, haza kísért a napközi után, sőt volt olyan is, hogy estig játszottunk a házunkban. Sok időt töltött nálunk, vagyis inkább nálam. Édesanyám egyedül nevelt engem, de sose volt otthon, mert főállásban egy laboratóriumban dolgozott vegyészként, másodállásban pedig takarító volt a helyi állatmenhelyen.

Anyukám imádta az édes kis pofiját, amivel másodpercek alatt mosolyt tudott varázsolni az arcomra, mikor le voltam törve. ChangKyun anyukája viszont nem volt odáig értem, mert szerinte magamhoz láncoltam a fiát, ezért csak nagyon keveset van otthon. Részben igaza volt, de nem én láncoltam magamhoz, ő csinálta saját maga. ChangKyun apukája tudósként el tudott velem beszélgetni, legalábbis arról, amit eddig édesanyámtól hallottam a kémiáról, a vegyületekről és a többiről. Bár ritkán voltam a Lim házban, még akkor is otthon tudtam ott érezni magam. Két utca választott el bennünket.

Ahogy teltek az évek, kezdtünk kamaszodni, amiről már annyit hallottunk, de sose hittük, hogy mi is fogunk egykor lázadók lenni.
Emlékszem, mikor felsősök lettünk, olyan 13-14 évesek, ChangKyun egyre több balhéba keveredett az iskolában. Szinte minden szünetben verekedett, órákon meg visszaszólt a tanárnak. Egyik nap hazafelé nélküle indultam el, mert tudtam, hogy utánam jön. De nem jött, így visszafordultam. Mai napig örülök, hogy aggódni kezdtem, így meg tudtam akadályozni, hogy halálra verjék az egyik sikátorban.
Segítettem neki hazavánszorogni. Az édesanyja elkezdett kiabálni vele. Felpofozta, hiszen a nap folyamán az igazgató felhívta, hogy bajkeverő az iskolában. ChangKyun nem törődött a vele kiabáló szüleivel, elrohant a szobájába, összedobálta a cuccait, és csak annyit kiáltott nekik, hogy vissza se jön. Megszeppent szülei előtt mélyen meghajoltam és bocsánatot kértem a viselkedéséért. Majd én is otthagytam őket.

Hazáig rohantam, csak remélni tudtam, hogy a bejárati ajtó előtt fog ülni a cuccaival. Így is lett. Ezek után heteket töltött nálunk, a végén majdnem az összes cuccát áthozta. Esténként ugyanis belopózott a Lim házba, és mindig hozott el valamit.
Aznap éjjel ChangKyun egy szót sem szólt, felkuporodott a nappaliban lévő kanapéra, és egy pillanat alatt be is aludt. Az arcához hajolva adtam egy jó éjt puszit neki, majd egy jó vastag, meleg pokróccal betakartam, nehogy megfázzon.

− Hé, MinHee, itt vagy még? – Ütögeti meg a vállamat hátulról valaki. Időbe telt felfognom, hogy még mindig ugyanazon a töri órán ülök, mint pár perccel ezelőtt. Kíváncsian hátrafordulok, hogy láthassam arcát, s megtudjam, mégis mit akar. ChangKyun a kezét a szája elé téve kuncog, majd miután észreveszi a tekintetem, elkezd az osztály túlsó oldala felé mutogatni. Ott ül az osztály legrosszabb tanulója. A lány díjat kapott a higiéniátlansága miatt, amit egyáltalán nem értek, mivel ennyi erővel a tiszta embereket is ki lehetne tűntetni, plusz bármi másért kaphatnánk elismerést. 

− Kyun, te is látod, amit én? – kérdezem, miközben a középpontban lévő személy felé bámulok. A díjazott lány az asztalán matat, majd előkap egy piros papírt, aminek szív alakja van, és elkezd rá írni. Néha-néha felpillant, és ábrándosan elkezdi bámulni a középkorú, enyhén kopaszodó, ősz hajú öregembert, azaz a történelem tanárt.

− Istenem, ez az, amire gondolok? – A szeme csillog a kíváncsiságtól. Jól látja a dolgokat, ugyanis pár nap múlva Valentin-nap lesz és az iskolánk meg adja a módját rendesen. Szívküldi van egy héten keresztül, ami annyit takar, hogy névtelenül – akár névvel – írhatunk üzenetet az általunk imádott személynek. Több helyen van kihelyezve doboz, amelyben piros szívek vannak, rájuk lehet írni és bedobni egy dobozba, amit minden nap végén összeszednek és a hivatalos napon szétosztják a címzett emberkéknek. 

Tavalyi évben kaptunk fecniket, amelyekre írhattunk egy pár szavas üzenet, és kénytelenek voltunk mindenki szeme láttára a címzett szekrényére ragasztani. Azért az idei megoldás jobb.

– Mini, te írsz valakinek? – kérdezi ChangKyun azután, hogy látta, ahogyan előveszek egy adag szívet a táskámból. Utálom, mikor így nevez, de ha ő teszi, még aranyos is, plusz nem lehet rá haragudni. 

– Terveztem, de lehet, hogy nem lesz belőle semmi. – Rákacsintok, majd elkezdek firkálgatni az egyik szívre. – Kyun, te tavaly kaptál tőlem, ugye?
ChangKyun bólogatással válaszol. Hátrafordulok teljesen, és elkezdem lemásolni az arcát a papírra, ugyebár kisebb-nagyobb sikerrel. 

– Wang MinHee! – kiált rám a tanár a tábla elől, kénytelen vagyok előrefordulni, ezek után a tanár folytatja is: – Megmondaná, mikor született Wolfgang Amadeus Mozart?

– Hát persze, hogy igen. – ChangKyun elsuttogja nekem a helyes választ, tudván, hogy úgysem tudom, mikor született. Tény, hogy nem igazán szeretem a művészet történelem órákat, de a sima történelem órákat is rühellem. A rühellésen kívül nem érzek semmit a tanár iránt, mégis tudok egyet, s mást. Miközben felfogom az információkat, rendbe teszem az asztalom, hogy kész legyek a válaszadásra. – 1756. január 27-én született, Salzburgban, egy havas, téli napon. Szeretne még valamit tudni?  

– Talán nem az én elmémre kíváncsi. – Suttogja a fülembe ChangKyun, miközben horkantó hangot hallat. Gonoszan elvigyorodok, miközben végihallgatom a tanár kioktatását, ami szerint jobban kéne figyelnem az órákon. Már majdnem visszaszóltam volna, de a csengetés megakadályozta, hogy kirúgassam magam az iskolából.