[Szükségem van rád] - 01.

Annyeong!

Megérkeztem az első projekttel, amiben Jungkook lesz középpontban. A kemény három részes sztoriról annyit, hogy nagyon régen álmodtam meg, és Jungkook csak a nevét meg a cuki mosolyát adja az egészben. Nem tartott sokáig megvalósítani, csak az szomorít el, hogy nem lett olyan, mint terveztem. Főleg, hogy már 3-4 éve, hogy megírtam.

Jó olvasást!

Celeste Park szemszöge

Elindultam sétálni a tó partján. Értetlen vigyor volt az arcomon, ahogy lépkedtem. Nem is akármiért jöttem a semmi közepére, tudtam, hogy itt van, hiszen elszólta magát az egyik este. Ő nem tudta, hogy jövök, de ezt tegnap még én sem tudtam. Akkor még nem, sőt mi több, azt gondoltam, hogy otthon fogok döglődni az ágyamon egész nap. Aztán kiderült, hogy nagyon hiányzik. Az éjszakai beszélgetések, a sok kínos pillanat, mikor szerintem hülyének néz, majd aranyosnak nevez. Ő maga hiányzott az életemből. Tudtam, hogy csak egy hetet kell, hogy kibírjak, de... nem ment valami túl jól. A harmadik napnál sürgősen szükségem volt rá, de nem volt itt. 

Egyre furább és furább álmok gyötörtek, ahogyan az esőben táncolunk, megpörget és magához húz, szorosan megölel. Ezzel a képpel alszom el naponta. Tudom, hogy várja, hogy felhívjam, akár ráírjak, de arra nem gondol, hogy én is várom? Tuti örülne neki, én is örülnék neki. Mondjuk én jobban, a sajárt érzéseimmel jobban tisztában vagyok. Bárcsak tudnám az ővét is, ha már ennyire közel állunk egymáshoz.

A tó gyönyörűen festett a naplementében, ahogyan visszaverődtek rajta a lemenő Nap sugarai. A szél fújt, nem volt se meleg, se hideg. Pont jó volt. Nekem pontosan megfelelt. Tükrözte a változó hangulatomat. Hosszú barna hajam szálldosott körülöttem, ahogyan a parton baktattam, s néha-néha belekapott a szél. Barna, nyári kalap volt a fejemen, ment az összeállításomhoz, melyet az egyik legjobb barátom választott ki nekem. Egy farmer rövidnadrág és egy világos barna trikó, ami kötött, kellett alá egy fekete top, ami pontosan ment a világos barna kalapomhoz, és az azon lévő fekete csíkhoz. A lábamon nem más volt, mint a fekete tornacipőm. Az alig százhatvan centi magasságommal, úgy nézhettem ki, mint egy jól öltözött kislány. De nem az voltam. Kikérem magamnak, hogy már lassan tizennyolc éves vagyok, majdnem kész felnőtt.

Eszembe jutottak a két nappal ezelőtti örlődésem tárgya, muszáj volt megráztam a fejem. Teljességgel hülyeség. Minden olyan hihetetlen. De komolyan, már nem tudom, miben hiszek, s miben nem. Összezavarodtam. Össze vagyok kuszálva. Nem tudom, hogy mi van. Vagyis, tudom, hogy mi van – legalábbis annyit tudok, hogy milyen nap van –, csak azt nem, hogy velem mi van. Semmibe akarom venni, nem szándékozok több időt szenteli arra, hogy vele legyek. Nem szeretném, hogy érdekeljen. De folyton-folyvást eszembe jut, hogy mi lenne ha... Most meg azon tűnődőm, hogy mi lenne, ha nem vágynék rá. Már tuti elkéstem... Elúszott, jó messzire, ebben a tóban. Szóba se állna velem, ha találkoznánk egymással, mert haragszunk egymásra, ugyanis nézeteltérésünk volt. Legalábbis megszóltam, hogy vissza kéne vegyen a kedvességéből, hisz egyesek azt fogják gondolni, hogy ő többet akar szimpla ismeretségnél.

Ha valaki jár valakivel, és elméletileg szeretik egymást (hát, hogy a viharba ne szeretnék?), akkor minek ír egy másik embernek félreértelmezhető dolgokat. Elméletileg együtt vagyunk, de akkor miért panaszkodik nekem, hogy szeretethiányos. Egyértelmű, velem van a baj. Nem tudom eléggé a tudatára adni, hogy mennyire szeretem.

A tó mentén, észreveszem, hogy a pár (igazából négy) vízibicikliben szerelmes párok ülnek és csinálják, amit jónak látnak – azaz nyalják-falják egymást. Akaratom ellenére néztem oda, és utána meg nem tudtam elkapni a fejem. Hú, de fejbe lőném mindegyiket, aztán arrébb sétálnék kacarászva, hogy nem én voltam. Végül valahogy elkapnának engem a zsaruk, de lecsukni nem tudnának... vagy igen. Biztos kitudnám magamat magyarázni. Összeszűkült szemmel bámulok keresztül rajtuk, majd a kalapomat jobban a fejembe húzva, sietve elhaladok ezen a részen. A tó jó nagy, szóval csodálom, hogy még nem futottam össze velük. Jobban mondva „vele”.

A szél felkerekedik, engem meg kiráz a hideg. Nem készültem arra, hogy hideg lesz. Igazából semmire sem készültem. Nem hoztam magammal semmit, csak a pénztárcám. Szívem egy akkorát ugrik, mikor felismerek egy embert, az ő személyében. De a vigyorom azonnal lelankad egy fintorrá, mikor meglátom, hogy az egy teljesen más ember. Csak hátulról hasonlított egy kicsit, hogy sötétbarna haja van, vagy inkább barnás, vöröses? Halványlila fingom nincs. De, tényleg reménykedtem, hogy ő az... Hmm. És ha ő lenne? Akkor mit csinálnék? Odamegyek és megszólítom őt? Ezer százalék, hogy elájulok kínomban.

A part mentén, kacsákat veszek észre, akik közel a nádashoz úszkálnak. Egy hattyú is úszik közel hozzájuk, de ő inkább egyedül van. Szegény, milyen egyedül érezheti magát. Azonnal eszembe jut, mintha magamat látnám. Felnevetek, jó hangosan, hallják, tudok nevetni, még ha nincs is kivel. Itt nincs senki, ez eléggé kihalt rész. Talán leülhetnék egy kicsit a part szélére. Így is teszek, némi habozás után persze. A táskámat előkapva, próbálok valamit keresni, amivel le tudom foglalni magam, hogy ne unjam meg a nemlétező életemet. Ja, igen, a noteszem. Kiveszem, és magam mellé lerakom, hogy egy tollat is kiturkáljak magamnak.

Ez az! Találtam egy tollat! De király vagyok már. Rajzolni kezdek, egy üres oldalon a noteszben. Inkább mondjuk úgy, hogy próbálok. A balkezességre fogtam minden bénaságomat, nem is értem. Semmivel sem vagyok több, jobb a többi embernél? Nem azt mondom, hogy ugyanolyanok vagyunk, hanem csak én vagyok kevesebb náluk. 

Fél órán keresztül firkálgatok a füzetbe, majd megunom. Komolyan. Csak pálcikaembert tudok rajzolni, meg hülye napocskát és kockaházat. Pff, ennyire béna vagyok! 

Összecsapom a füzetet, majd idegesen talpra állok. Még mindig ugyanott tartok. Ki-nem-áll-ha-tom-ma-gam. Hát igen. Mindig csak magamat tudtam szidni. Mert, mert. Csak mert. Sose tudok erre válaszolni, soha nem is fogok. Na, és ilyen a pesszimista hozzáállás. Nem bírom az optimistákat, mert akik optimistán gondolkodnak, folyton csalódnak. De az a leghülyébb, bocs, optimistább, aki a csalódás után újra bízik. Hát én kösz, de nem. A napjaim nem hű, de húha boldogok. De nekem ez nem baj. Én úgy cselekszem, hogy nem gondolkodom közben. Ezért sokan elküldenek a francba, meg a világ végére. Igaz nem mondják meg nekem, de tudom, hogy elegük van belőlem. Nekem is az lenne, ezt ki kérem magamnak. Az a baj, hogy sose tudom éppen eléggé leállítani magam. 

Az oldaltáskámba dobom a noteszt, aztán elindulok, amerre tartottam. Észreveszem, hogy magán területen mászkálok, ezért megszaporázom a lépteimet. A magán területhez egy óriási villa párosul, és méregdrága Mercédesz. Itt valakik nagyon jól élnek. Gondolom, hogy jól, legalábbis a látszat ezt adja vissza. 

Pár méter után végre meghallom a zenét, ami a közelben szól. Sok táncoló embert pillantok meg, ahogy egy nagy színpad előtt mozognak. Körülöttük sok-sok bolt, piás- és ajándék bolt, és a többi. Nagyon nagy ez a hely. Hogyhogy nem láttam ezt onnan, ahonnan elindultam? Igaz, ez a tó túlsó oldalán van, én meg a másik oldalról indultam, mivel oda dobott ki a busz. 

Szemeimmel körbe pásztázom a területet, keresem Őt. Őt, ki barátaival jött ide nyaralni. Engem pedig nem hívott magával. Mondhatni, hogy rosszul éreztem magam, mikor kijelentette elmegy innen. Én is szerettem volna vele menni, de nem tehettem. Mit szólnának hozzá a szüleim. Igaz azt se tudják, hol vagyok most pontosan. Igazából én sem. Átfurakodom a tömegen, majd egy kisebb csoportot észre véve, megpillantom Őt is. És most tényleg ő az. Sose tudnám összekeverni mással Jungkookot. 

Megállok a csoportól kicsit messzebb, pont vele szemben. Csak egy kérdés cikázik a fejemben: Mit csináljak? Egy nekem háttal álló fiú magyaráz, mindenki rá figyel, Ő is. Valamit közbe szól, azon mindenki nevet. Én is nevetnék, mint ahogy általában szoktam Jungkook viccein. Na, ne már! Nem fogom sajnáltatni magamat!