Hálás

Annyeong!

Elérkeztünk ahhoz a naphoz is, mikor közzéteszem az első k-pop témában íródott novellámat. Célközönség: ARMY (BTS) (lol, elbizonytalanodtam, hogyan is kell írni a fanok nevét...) Nincs több mondanivalóm, max, hogy még nem találtam nevet a csajnak, akinek a szemszögéből történnek az események. Lol, na se gáz. A lényeg, hogy nőnemű.

Jó olvasást!

Minden napom azzal telik, hogy embereken segítek, legalábbis próbálok segíteni, amiben csak tudok. Külső szemmel a tevékenységem nem másnak nézhet ki, minthogy a munkahelyemen mindenki ugráltat, s én úgy táncolok, ahogy azok fütyülnek. Nos, igen; asszisztens vagyok. Nem az amolyan igazi asszisztens, aki részt vesz bírósági tárgyalásokon és segít az igazságszolgáltatásban, hanem olyan segédféle, aki teljesíteni próbálja a főnökének minden kérését. 

Tudniillik a főnököm igazi szadista, ezért mindig megteszek minden tőlem telhetőt. Hozom-viszem a kávét, zakót, tervrajzokat, napirendet, cipelem a tucat papírokat, oda megyek, ahová csak kívánja. Plusz mivel én hülye, egy apró betűs részt nem olvastam el a szerződésben, kénytelen vagyok minden péntek délutánomat azzal tölteni, hogy kitakarítom az irodáját. Ebben az a vicc, hogy vannak takarítók, akik általában minden nap szoktak takarítani, de ettől függetlenül azon a napon ez az én dolgom. Lassan fél éve vagyok Big Hit Entertainment lemezkiadónál, kezdem megszokni, hogy különböző táncosok, zenészek, idolok között ingázok ide-oda.

Nem sok választ el attól, hogy szóljak valakinek az irodában történő dolgok miatt, de mivel nemigazán vagyok beszélő viszonyban senkivel, így addig magamban fogom ezeket hordani, míg ki nem rúgnak a munkahelyről. Pedig aztán nem szép dolgok történnek.

Péntek reggel brutális hangzavarra értem a céghez. Mielőbb beléptem az épületbe, hallottam, hogy a szadista állat főnököm, ordít, csapkod, tör és zúz. Az se lepett volna meg, ha megüti szegény újonc recepcióst.

− Nem hiszem el, hogy rossz címet küldtél el nekik! – A főnököm éppen felkapta a recepciós elől a vezetékes telefont, kitépte a vezetékeket a falból, és földhöz vágta, mikor melléjük értem. Az óriási előcsarnokban csak úgy visszhangoztak a lépteim. Együtt érzően az újonnan felvett lányra mosolyogtam. Árasztottam magamból, hogy minden rendben lesz.

− Főnök, majd én elintézem, te csak menj a dolgodra, biztos van ennél fontosabb – mondtam halkan, hátha átragad rá a halk hangszínem, mivel ez a hangzavar már kezdett túlzás lenni. Mintha ott sem lettem volna, átnyúlt a pult felett és a vállánál fogva rángatni kezdte a lányt. Az áldozat szeme kidülledt, kétségbeesetten tekingetett felém, mintha én olyan nagy megváltást tudnék hozni.

− Elég legyen! – Lerángattam a lány vállát szorító kezeit, és a tenyeremmel taszítottam rajta, hogy még véletlenül se legyen a közelében. – Mi rosszat küldött, és hova? Helyrehozom.

Szintén semmibe vett, nyilván ezzel az egész műsorral az volt a célja, hogy majd én elvállalom és meg is csinálom a feladatot. Távolodó alakját nézve rájöttem, hogy tőle aztán semmiféle segítséget nem fogok kapni, így a recepcióst kezdtem faggatni. Mint kiderült, félrenézett három számot, és így teljesen ismeretlen helyre küldte az egyik bandát. Ám ez nem elég, az egyik legagresszívabb koreográfust kérte meg, hogy menjen el velük próbálni. Az az ember képes eltörni egy lábat csak azért, mert az nem úgy mozog, áll, ahogyan azt ő akarja. Előre féltem a tagokat.

Eltettem a táskámba a jó címet, meg pár szükséges iratot. Az ajtón, amin pár perce besiettem, azonnal távoztam is. Leintettem egy taxit, és útnak indultam – persze a sofőr vezetett. Azért kell elvigyem a papírokat, mert miközben próbálnak, vagy fimeznek, egyiküknél sem lehet telefon, így nem tudtuk őket értesíteni. Az meg más tészta, hogy az elmebeteg táncos nem hisz a technológiában.

Röpke egy órámba telt a helyszínre érni, és mélyen reménykedtem, hogy minden rendben van, nem tört el senki keze, lába, mindenkinek egyben van az összes bordacsontja. Ezeken kívül kezdtem abban is kételkedni, hogy még a helyszínen vannak-e.

Miközben kiszálltam az autóból, vetettem egy keresztet. Szerencsémre a teljesen kihalt épület előtt állt még néhány autó elszórtan, így biztos voltam benne, hogy még vannak itt páran. Kifizettem a taxit, majd nagy lépésekkel nekiindultam megkeresni a bejáratot. Időközben rájöttem, hogy a Bangtan Boys nevű banda lett félreinformálva, akarom mondani, elolvastam a papírokat. amit magammal hoztam. Új zenés videót akarnak forgatni, és annak keresnek helyszínt. Néhányat összeírtak nekik, ők pedig random kiválasztottak egyet, végül rossz címet adtunk oda. Mi ez, ha nem a Karma?

Nagy nehezen megtaláltam a bejáratot, végül bejutottam a negyedig megépült bevárárlóközpontba. Igazság szerint nem biztos, hogy az lett volna belőle, ha tovább építik, de most teljesen azt az érzést keltette, a rozsdás lépcsőkkel és a sok emelettel, oszloppal. Egyik sarkon ki volt téve egy tábla, miszerint van földalatti garázs, így vált egyértelművé, hogy jók a feltételezéseim. Hamar megcéloztam a legközelebbi lépcsőt, hátha az első emeleten vannak. Ám nem kellett sokáig mennem, hiszen az épület végéből hangok visszhangoztak. Láttam azt is, hogy valaki a fölszinten – igazán a földön – fekszik. Kapkodni kezdtem a lábam, szinte már futottam, hiszen mindenre tudtam gondolni, csak jóra nem.

− Minden oké? – kiabáltam három méter távolságból. Hangomból aggódás szűrődött, pedig próbáltam csillapítani. A betonon rózsaszínre festett hajú srác hevert, a többiek pedig mind a furcsán felöltözött, szemüveges emberrel kiabáltak. Igen, ő a koreográfus.

Gyorsan a sráchoz léptem és mellé térdeltem. Az arca meggyötört volt, mégis próbált rám mosolyogni. Segítettem neki felülni, de a fájdalomtól eltorzult az arca. Kezdtem ideges lenni. Mi van, ha valami komolyabb sérülést okozott ennek a törékeny fiúnak az őrült? Nyöszörgött mellettem, miközben a táskámból előkaptam egy zsebkendőt és megpróbáltam letörölni róla, az arcáról a koszt. Nem tudtam mire gondolni, hogy vajon mi fájhat neki, de láttam, hogy a szeme alatt egészen vörös, olyan, mintha megcsapták volna vesszővel.

− Jimin? – szólítottam meg, mikor a harmadszor feltett kérdésemre nem válaszolt. Reméltem, hogy jó nevet társítottam az arcához. Bár ezt nem nehéz eltéveszteni, mégis bennem volt a kétely.

− Igen? – hümmögött egyet, majd nagyot sóhajtva megpróbált lábra állni. Azonban lábai nem válaszoltak, így a karjaim között kötött ki. A srácokra pillantottam, hátha tudnak valamiféle segítséget nyújtani nekünk, de ők azzal voltak elfoglalva, hogy a középkorú táncossal veszekedjenek. Az egyik fiú, a lila hajú rám pillantott, így észrevettem, hogy a szeme alatt vérzik. A koreográfus kezében pálca volt, mellyel előszeretettel csapkodott a banda közé, fel is sértette mindnyájuk bőrét, akár az arcukon, nyakukon és karjukon. 

− Rá tudsz lépni a lábadra? − Néztem a vállamra nehezedő Jiminre, kinek meggyötört arca kezdett megijeszteni. Mentőt kéne hívnom, lehet komolyabb baj történt vele.

Bólintott egyet, így megindultam az egyik helyiség felé, hátha ott vannak a fiúk cuccai, köztük egy- vagy több szék, akár valami pokróc, amivel körbetekerhetném, hogy ne fájjon neki ennyire. Jimin mögöttem sántikált, míg be nem értünk − meg utána is −, szerencsére ott voltak a nagy táskák, amikben a váltóruhák voltak. 

− Le kell ülnöd a földre − mondtam neki, miközben levettem magamról a kabátomat, leterítettem a földre, hogy arra üljön. Először kikerekedett a szeme, majd nagyot nyelve elengedte a vállamat. Megfogtam a kezeit, amik remegtek, és megszorítottam, hogy biztosítsam, segítek neki leülni. A jobb lábát nem tudta behajlítani, így segítettem neki ledőlni a kabátomra. Megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben a hátát a falnak döntötte.

Kintről felhangzott egy harsány nevetés, majd egy fájdalmas ordítás társult hozzá. Félve álltam neki kutatni az egyik táskában, végül találtam egy majdnem teljesen elhasználódott pulóvert és egy kevésbé értékesnek tűnő pólót. Fogtam a két ruhadarabot, Jimin mellé lépve leguggoltam, és pólóba tekertem a lábát. Legalábbis tekertem volna, ha nem kezd el siránkozni, hogy nagyon fáj, végül csak a lába alá tettem, ezzel valamilyen szinten javítottam a lábának a helyzetén. Ekkor észrevettem egy elsősegélydobozt az egyik sarokban. Odarohantam és reménykedve nyitottam ki, hátha van benne valami értékelhető dolog. Szerencsémre volt benne fásli, fertőtlenítő, ragtapasz, kendő és műanyagkesztyű. Ezekkel nem menthetem meg a világot, de legalább a sebeiket kitisztíthatom, és Jimin lábát befáslizhatom. Kisiettem az ajtónak vájt lyuk alatt, és megálltam koreográfus előtt, majd így szóltam: − Legyen szíves elhordani innen a pofáját, elég bajt okozott már így is.

A férfi meglepetten bámult rám, úgy tűnt, mint aki most lát először, pedig aztán ültem én már az egyik tárgyalásán, melyen megszavaztuk, hogy kap még egy esélyt – sajnos. Végül felismert és tátva maradt szája azt jelentette, hogy nem tud nekem mit mondani.

− Ne kelljen, hogy még egyszer szóljak, mert akkor maga helyett én ajánlom be a felmondását! – Fenyegetően felemeltem a karomat, mellyel jeleztem, hogy komolyan gondolom. Mikor tudatosult benne, hogy kivel áll szemben, mélyen meghajolt és indulni készült. Ám megállítottam a karjánál fogva. Kivettem a kezéből a pálcát, gonoszan elvigyorodtam, majd készültem teljes erőmmel rácsapni, de valaki elkapta az én karomat is. Hátra nézve megismertem Jint, aki kérlelően nézett rám.

− Nem kell lesüllyedj a szintjére – mondta, és kicsavarta a kezemből az imént megszerzett fájdalmat okozó eszközt. Eközben a legsötétebb hajú fiú közénk keveredett. Suga szerezte meg végül az ostorként funkcionáló pálcát.

− Dehogynem! Kell. Nem rémlik, hogy mit csinált velünk? – Megemelte és háromszor jókorát csapott a koreográfus karjára. A fiú arca már véres volt, egészen úgy tűnt, mintha vért könnyezne, pedig csak olyan mély sebek keletkeztek az arcán, hogy azok vérzése alig akart csillapodni. Tekintete bosszúról, méregről árulkodott, amit nem is csodáltam. Ezt az embert – a koreográfust – már rég be kellett volna zárniuk egy elmegyógyintézetbe, s erős nyugtatókat kéne nyomniuk a szervezetébe.

A középkorú férfi rohanni kezdett, szerintem hazáig meg sem állt. Körülöttem a hat fiú nevetni kezdett örömében, hogy megszabadultak végre ettől az embertől. Végül a nevetésük fájdalmas nyöszörgésbe ment át. Elnézve őket és a szó szerint vért izzadó arcukat, jobbnak láttam behívni őket Jiminhez. Szó nélkül követték az utasításaimat; először kerestek maguknak ruhát, amit felvehetnek a hátukra – mivel lehűlt az idő, majd ráültek és csendben figyelték, ahogy sántikáló társuk lábát ellátom.

− Ha nem baj, levágom rólad a nadrágodat. – Kijelentésemre nevetni kezdtek, Jimin pedig mosolyogva rázni kezdte a fejét. Hát persze, hogy nem baj, hiszen ő is meg akar szabadulni tőle. Az elsősegély ládából előhalásztam az ollót, majd letelepedtem a „páciensem” mellé. Megemeltem a lábát és az ölembe tettem, akármennyire is tekintett rám azokkal az igazán rettegő szemekkel. Kezembe vettem az ollót és nekiálltam a térdrésznél levágni a nadrágot, ami nehezebben ment, mint gondoltam. Jimin lába fel volt dagadva, ezért alig tudtam lehúzni a levágott ruhadarabot. Végül gondoltam egyet és hosszában is elvágtam, hogy ne kelljen erőlködni a lábánál és le lehessen róla rendesen venni.

Miután megszabadultunk a nadrág szárától, lemostam a nyílt sebét fertőtlenítővel. Ez csak úgy sikerült, hogy szóltam két fiúnak, hogy fogják le Jimin karjait, én pedig a térdére ültem, hogy ne tudjon rúgni. Szerencsére a sebe nem volt mély, ránézésre nem vesztett brutálisan sok vért, így úgy gondolom, hogy életben fog maradni. Amíg tisztítottam a sebét, óriási kínok között próbálta elviselni a szer csípő, maró hatását. Sikerült erősen, kellőképpen bepólyálnom a lábát.

− Köszönöm – motyogta Jimin csukott szemmel. Amint befejezte a mondatot, már mély álomba szenderedett. Letöröltem a homlokomon folyó izzadságcseppeket, és felkecmeregtem a betonról. Ideje rendbehozni a többi tag sebeit.

Éles vinnyogás hasított a levegőbe. Megismertem egy mentőautó keserves szirénázását. Áldom az eget, valaki időközben kihívta a mentőket!

A mentősök magukkal rángattak, annak ellenére, hogy nekem nem sok közöm van a banda életéhez. A fiúk is erősködtek, végül abban a mentőkocsiban kötöttem ki, ami Jimint szállította. Szegény srác egész úton eszméletlen volt. Kórházba érés után másfél óráig volt még eszméletét vesztve, én mégis ott maradtam vele a kórteremben. A főorvos elmondta, hogy bokaszalagszakadása van, ami két hét fekvést jelent a számára. E hírek után annyira megkönnyebültem, hogy már az se nagyon zavart volna, ha hazafelé elüt valami; a lényeg, hogy Jimin lába nem tört el, és hogy két hét múlva elkezdheti a gyógytornát, majd újra lábra fog állni.